Reggelente a fürdőszoba tükre visszadobja gyűrött arcomat. Nem szerethető így; mondhatnám: kiábrándító. Előző este szinte sima arccal simultam az éjszakába, most pedig szürkésfehér szakállpróbálkozások borítanak, mint szántóföldet a serkenő vetemény. Megdől hát a közhit, hogy az éjszakai alvás a test pihenőkúrája, s közben semmi sem történik, teljes a nyugalom. A jelek szerint az ember akkor is keményen dolgozik: szakállt növeszt. Mégpedig csökönyösen, minden reggelre újabb és újabb adagot, itt nincs megállás, vasárnapi szünet, vakáció.

Mi ez?
Borosta.

Birokra keltem az olasz nyelvvel. A bökkenő csak az, hogy a párviadal kimenetele már most sem kétséges, és nem én leszek a győztes. Azzal vigasztalom magam, hogy úgyis képtelenség egy nyelvet – bármely nyelvet – birtokolni, legfeljebb ha többé-kevésbé konyít hozzá az ember, és aztán már csak mimetikus tehetségén múlik, mennyire képes önmagát és másokat meggyőzni tudásáról. Esti Kornél és a bolgár kalauz afférja óta bizonyítottnak veszem – és ezt magam is számtalanszor megtapasztaltam –, hogy a kommunikáció idegen nyelven nagy részben mimika és testbeszéd dolga: sokszor elég elsajátítani néhány alapvető szófordulatot és a jellemzőbb taglejtéseket, hogy az ember rövid idő alatt bizonyos nyelvi jártasságot hitessen el magáról. És még csak nem is mások miatt van erre szükség, hiszen huzamos ideig úgy sem lehet port hinteni a bizakodó külföldiek szemébe – mindenekelőtt önmagunk miatt –, mert ettől a fesztelen metakommunikációtól valahogy feloldódik a nyelvet béklyózva tartó görcs is, és tapasztalhatjuk, hogy sokkalta többet értünk és tudunk közölni, mint amennyire előzőleg számítani lehetett.

Május 14-én egy New York-i szállodában dolgozó szobalány azt állította, hogy amikor belépett Dominique Strauss-Kahn, a Nemzetközi Valutaalap igazgatójának szobájába, a férfi meg akarta erőszakolni, szexuális aktusra kényszerítette. A szálloda vezetősége értesítette a rendőrséget, és a Franciaországba induló repülőn letartóztatták DSK-t. Házi őrizetbe helyezték, mert valószínűsíthető volt a szökés. Jó pár héttel később, a vádemelő hátterének vizsgálata után ejtették a vádat és megszüntették a házi őrizetet. Úgy tűnik, a szobalány több, az ügytől független kérdésben hazudott a hatóságoknak, például hogy miért kért vízumot az Egyesült Államokba, honnan szerzett pénzt, és egy alkalommal azt is mondta, az esetből anyagi hasznot húzhat. A franciák mindezen mélyen felháborodtak.

Bernard-Henri Lévy filozófus, DSK barátja a New York-i rendőrség eljárását „pornografikusnak” nevezte, és dicsérte a vádlott „néma méltóságát”. Ennyi az ügy puszta tényanyaga. Pillanatnyilag a végső döntés még kérdéses: elképzelhető, hogy ejtik a vádat, de az is lehet, hogy a New York-i ügyészek mégis hiteles tanúnak tekintik a szobalányt, és a vádlottak padjára állítják DSK-t.

2010 tavaszán példátlan mennyiségű csapadék hullt Kelet-Magyarország területére – ez tény. Az is tény, hogy azon a májuson hatodikos osztályomnak erdei iskolát szerveztem a Hernád-völgybeli Robinson-szigetekre. Huszonnégy órán múlt, hogy nem kerültünk vizes csapdába, indulásunk előtt ennyivel szakadt át a gát. A víz elöntötte a mi célterületünket is.

Először személyes támadásnak éreztük, de a kezdeti önző gőgöt hamarosan felváltotta a szégyenkezés. Tudtuk, hogy a környéken katasztrófák történtek. Lemondtunk a panorámabuszról, és elolvastuk újra a Robinsont.

Idén ugyanazon a vidéken haladtunk át az osztállyal – de valóban csak áthaladtunk. Nézelődtem az idegenvezetői ülésről, mögöttem halkan zúgott az osztály. Egy év telt el, a táj békés volt, nyugodt, semmi nem emlékeztetett a tavalyi özönvízre. A száraz út csillogott, mint a hattyútoll. A különbusz vezetője mesteri unalommal lavírozott ligetek és derűs búzatáblák mellett, engem viszont nyugtalanság fogott el a modern Elyzium láttán.

Füves hegy oldalán vénülő pasas –
ezt a verset még ’98 tavaszán írtam A hal tréfája kötetben;
hatvan múltam, jól hangzott,
enyhe kivagyiság is rezgett benne emlékezetem szerint, humorosan
akár;
ma rezeg-e,
merek-e visszatérni hozzá, életre kelteni,
mert elém keveredett,
elsőre nem is a szöveg,
hanem az a papírra festett olajképből tépett kollázs,
ami a könyvborító belsejére került,
annak is egy tovább-barkácsolt változata, nézd csak, itt van,
ezüsttel írott szavakkal bekereteztem,
évek óta várt vastag papundekli tokban, egyetlen
rávetülő pillantás nélkül,
s hogy az új könyv most kikerekedni készül,
napok óta nézegetem és annyira időszerűmnek látom végül,
most már a verssel együtt, mintha egyenesen
ide teremtette volna irányított véletlenem –

RETRO-LIGET
 

Liget 1993/2  |  Victor András - ERKÖLCS ÉS ÖKOLÓGIA

Filozófiai-vallási kérdés, hogy az embert „kiemelt” lénynek tekintjük-e, vagy csak egynek a többi között. Akik a lélekvándorlás tanát elfogadják, azok számára az emberi formában való lét ugyanúgy csak egy átmeneti állapot, mint az állati lét. Ebből következően ők – érthetően – semmiféle előjogot nem tételeznek az embernek a többi lénnyel szemben. Szélsőséges példái ennek a dzsainisták, akik (állítólag) séta közben is söprik az utat maguk előtt, nehogy egy hangyát eltapossanak.

Gyökeresen más a „nyugati”, „civilizált” ember felfogása, amely minden élő és élettelen teremtményben a hasznosságot keresi. Az euro-amerikai modern társadalmak a természet szinte bármilyen pusztítását elfogadhatónak tartják, ha az az emberi érdekekkel indokolható. Ez a fajta nyugati civilizáció az embert kiemelt lénynek tartja, s úgy gondolja, hogy az emberi érdekek mindennél előbbre valóak. Mondhatnánk úgy is, hogy a nyugati világ az embert előjogokkal ruházza fel a természettel szemben.

RETRO-LIGET
 

Liget 1999/8  |  Takács-Sánta András - A HÚSVÉT-SZIGET TÖRTÉNETE

A Húsvét-sziget (a szigetlakók nyelvén Rapa Nui) apró, vulkáni eredetű földdarabka a Csendes-óceánban, Chilétől csaknem négyezer kilométerre északnyugatra. Területe nagyjából akkora, mint Budáé. Bolygónk egyik legelszigeteltebb zuga: a legközelebbi lakható szárazföld több mint kétezer kilométerre van tőle.

Noha a sziget mintegy két és fél millió éves, az ember csak nagyon későn jutott el ide. Annyi biztos, hogy i.sz. 700 körül lakott volt, bár talán már a 4. században is éltek itt emberek. Az első hódítók szinte bizonyosan nyugat felől érkező polinézek voltak. (Vagyis valószínűleg helytelen a Kon-Tiki legendás kapitányának, a norvég Thor Heyerdahlnak azon elmélete, hogy a Húsvét-sziget kelet felől, Dél-Amerikából népesült be. Egyetlen háziállatuk (a tyúk), valamint termesztett növényeik tipikusan polinéziaiak, ráadásul a nyelvi bizonyítékok és a DNS-vizsgálatok eredményei is polinéziai eredetüket támasztják alá.)

A parkolóban szél játszik a porba
hullott újságlapokkal. Van igazság
rajtuk vagy nincs, már mindegy: elhalványult
az írás, eső mosta össze az
állítást és a cáfolatot. Aztán
egy pocsolyában végzi a papír,
szétolvad és kásává lesz. A sárgás-
szürke pép úszkál a vízben, s akad
aki rálép. Közönyös alászállás,
szennyes és lomha átlényegülés,
melyet unalom keretez. A tűz
más volna: egy nagy máglya, ahol minden
megtisztul, míg elég. De ne tagadd:
a parkoló a miénk – illik hozzánk.

Csengery Kristóf írásai a blogon | Csengery Kristóf írásai a Liget folyóiratban

RETRO-LIGET
 

Liget 2001/10  |  Novotny Gergely - NAGY FA

Talán a mándoki tölgyes vagy a tuzséri kastély parkjának fái vagy Bodajk fölött a Borjúkútnál Mátyás király három tölgyfája kísért még mindig engem, ebből az országból kipusztultak az öreg fák vagy kivándoroltak, megszöktek, ebben az országban vándorok laknak, nomádok, kivágják a fát, aztán továbbállnak, kivágják az embereket is, nyomuk sem marad az új jövevényeknek minden ismeretlen, nem kötik őket sem a nevek, sem a falak, sem a régi templomok, mindig csak jövevények, tíz évenként vonul itt át a tatárjárás, nem is érdemes itt letelepedni,

RETRO-LIGET
 

Liget 1992/2  |  Levendel László - A HAJLÉKTALAN EMBER

Szó van róluk – időszerű témává, gyakran emlegetett, nyugtalanító gonddá, a közfigyelem színpadán feltűnő szereplőkké lettek a hajléktalanok. Többes számban. Vagy a társadalmi probléma, a hajléktalanság elvont alanyaiként. Így beszélünk róluk, a hazai új szegénység sztereotip módon megnevezettjei, a kisnyugdíjasok, a megözvegyült, elmagányosodott öregek, a falusi szegények, a tanyán felejtettek, az idült betegség vagy fogyatékosság miatt tartósan munkaképtelenek, a tartósan munkanélküli szakképzetlenek, a deviánsok, a lezüllött alkoholisták, a többszörösen börtönviseltek és más depriváltak sorában. Itt vannak, de mindig a sor végén, a társadalmi lejtő legalján. Kik is hát ők, a hajléktalan emberek: honnan sodródtak ebbe a véghelyzetbe, milyen egyéni és társadalmi erők hatottak rájuk, van-e az egyéni sorsokban közös szál? Ismerjük-e őket?

A Kis-sváb-hegy déli oldalán,
ott,
ahol a félsoros Álom utca jó száz méter hosszan
elterebélyesedik –
a lebetonozott térségen tegnap reggel óriás-gépek jelentek meg és
különféle állagú emeletes dombokat púpoztak föl
a teherautókon oda fuvarozott
homokból, fekete földből, hulladékkal kevert szürkés törmelékből.
Rikító-sárga, forgó darut lengető hatalmasság uralkodott
csikorogva-csörömpölve, bip-bip sípolással,
építette-bontotta a leömlő
rakományt, és merte helyükbe a friss anyagot; jöttek-mentek
a szállító dömperek;
de
miért rakják le, ha viszik tovább,
miféle támaszpontot létesítettek
a hegy lábánál?

RETRO-LIGET
 

Liget 1999/4  |  Géher István - VOJTINA MUNKANAPLÓJÁBÓL

Verset akarsz írni. Ha valódi vers, amit írni akarsz, inkább úgy mondod, ahogy érted: a vers azt akarja, hogy megírd.

Vannak emlékeid, érzelmeid, gondolataid ­ ezekből fog ezt-azt kisajátítani a vers; hogy mit, mennyit, milyen elrendezésben, előre nemigen tudhatod.

Előkészülsz. Megvárod, amíg tisztázódik benned a tárgy: megtisztítod magad mindattól, ami most tárgytalan. Nincs szándékod, nincs célod: egész valód maga a tiszta elszántság, a célra koncentrált, készséges figyelem.

„…mert folytatódik minden, örökké és
az örökléten is túl. Ami volt, az
ott lüktet abban, ami lesz, nem kell hát
féltened a létezőt: elenyészve
átlényegül, elemeire hullva
új formát talál magának, és benne
új életet. Veszteséglistád tépd el:
nem vész el semmi, csak átrendeződnek
az atomok, építőkockák, lelkek.
Nincs rövid élet és nincs hosszú élet.
Aki kívülről nézi a Teremtést
(mondjuk, Isten), egyetlen nagy golyót lát,
s ez a golyó kívül-belül forog,
egyek vagyunk...” – szólt a hajléktalan.

Csengery Kristóf írásai a blogon | Csengery Kristóf írásai a Liget folyóiratban

MENEKÜLTEK

A debreceni tábor bejáratától balra, hétvégi házakban laktak, akik már megkapták a letelepedési engedélyt. Így a két Szíriából menekült család is, akiket közelebbről megismerhettem.

Egyszer ismeretlen férfi várt rám a tanterem előtti folyosón. Öles léptekkel sétált fel-alá. Kezében toll, füzet. Ahogy nyitottam a tanterem ajtaját, oda jött, bemutatkozott. Szeretne magyarul tanulni – mondta –, neki most ez a legfontosabb. Tört angolsággal elmondta, hogy a családja is itt van, felesége, gyerekei. És egy másik szír családról is beszélt, hogy ők is tanulnának, a családfő ugyan még nincs Magyarországon, de az asszony két gyerekkel igen, s mindannyian itt akarnak élni, új életet kezdenek.

Úgy láttam, komolyan gondolja, amit mond. Testes, középmagas, ötven körüli férfi, magas homlok, ápolt, kis fekete bajusz – fegyelmezett volt és alkalmazkodásra kész. Fodrász mesterségét Debrecenben nem gyakorolhatta, eszébe sem jutott, hogy megkíséreljen némi jövedelemhez jutni ezzel, mert mindent a hatóságok elvárásaihoz igazodva akart csinálni. Eredménytelenül – persze. Órám előtt néha láttam, ahogy várakozik az irodában. Áradt belőle az igyekezet és a boldogtalanság.

RETRO-LIGET
 

Liget 1992/4  |  Dalos Margit - A VISSZATÉRŐ ÁLOM

Hétévente egyszer megálmodom az utamat, amit gyerekként és serdülőként oly sokszor megtettem, vagy inkább állandóan vágytam rá, hogy megtehessem, s szünet nélkül bennem volt a kérdés, rátalálok-e az útra, amin egyszer már végigmentem, vagy mintha végigmentem volna. Egy ösvény volt a nyitja az egésznek, amit ha megleltem, jött a folytatás, s ébren is, meg álomban is tudtam, hogy ez az ösvény vezet a műúthoz – persze, valami követhetetlen áttételek, kanyarok, eltűnések s meglepetések révén –, s a műúton túl kezdődött az erdő, és ott voltak a sabinai romok, s időnként váratlanul kinyílt a panoráma a budai hegyek sziklásabb felére – ez a hegyek hátsó oldala volt –, s oly tágas lett a tér, a levegő, a lapály és a völgy, hogy olyan helyek is elfértek benne, amiket úgy neveztek, hogy Rózsavölgy, Kelenvölgy, Budaörs, Törökbálint s a Kamaraerdő alsó lankája, ahol régen árvaház is működött, s az épület még állt, ahogy mondogatták, s a HÉV-kocsik is változatlanul arra kanyarodtak, de az ilyen házakban minden megváltozott, a legtöbbet kőfallal vették körül, mint a hegyi szőlőknél a Zimber-villát, a kőfalak tetejére több rétegben szögesdrótokat húztak, s az ilyen helyek körül a fekete kátrányos villanyoszlopok is rezegtek, és zümmögtek a drótok; a föld alól vezetődött-e mindez, vagy a sugarakkal telített légkörből? Mikrobiológia, sugárkutatás, föld alatti kazamaták, az autók mindig éjszaka jönnek – jaj, arra ne menjetek soha!

Böröcz István, a MTVA vezérigazgatója intézménye becsületességétől és saját emberségétől meghatottan óvta munkavállalóit, hogy ha belépnek majd főnökük irodájába, és ott sok-sok borítékot látnak előkészítve, „ne kapjanak mindjárt szívbajt”, s ne a legrosszabbra gondoljanak. Mert nemcsak az elbocsátásokról (racionalizálás, karcsúsítás stb.) értesítik most a munkavállalókat – ugyanolyan boríték rejti a megtartottak munkaköri leírását. A közmédiumok átalakítása elkerülhetetlen, magyarázta, s biztosított mindenkit, hogy segítenek az álláskeresésben, segélyezési alapot hoznak létre, sőt, pszichológiai tanácsot is adnak a nehéz helyzetbe jutott munkavállalóknak.

A „bombahír” újabb demokratikus választást kínál: bárki szavazhat már a Facebookon, tiltakozhat a politikai tisztogatás ellen vagy egyetérthet a pazarló közmédiumok lefaragásával – a véleménynyilvánítás kanalizálja az indulatokat, egyben remek játéklehetőség.

Mintha Európából és Amerikából is csupa aggasztó hír jutna el hozzám. Túlzás volna azt állítani, hogy mindenütt katasztrofális a helyzet – itt-ott mintha megcsillanna a remény. A görög parlament végre elfogadta a megszorító intézkedéscsomagot – de vajon ettől felhagy a görög nép jól megszokott hagyományával, és befizeti az adóit? Mert különben előbb-utóbb ugyanezekkel a problémákkal kell szembenézniük. Az embereket újra és újra emlékeztetni kell Franklin Delano Roosevelt mondására: „Az adókkal fizetjük meg a kiváltságot, hogy szervezett államban élhetünk.”

Cérnaszálon,
nem kötélen,
át a sötét semmiségen táncoló,
te
előre-hátra lendülsz-hőkölsz,
hány fejed van, kétlábú?
A kor lelke nemzett, a nemzeté,
tudom,
de milyen úton, módon,
miféle konkrét vagy véletlen vágy,
ijedelem tépett
láthatóvá téged,
hogy magad se tudod, mit mutogatsz,
magam se, mert csupán
automatizmusaimmal állítottalak elő;

RETRO-LIGET
 

Liget 2000/9  |  Asztalos András - SZERETLEK

Szeretlek és szeretem a fogkefédet.
Szeretem az órádat, a törött válladat csavarostul,
az összes pulóveredet és mosolyodat, a komolyságodat,
az alsóidat, a hangodat, a cipőidet, a könyveidet,
mindkét lábadat, ablakokat melegítő leheletedet,
az összes szőrszáladat, a kendődet, a rövid és hosszú
hajadat, a láncaidat, a keresztedet, az ádámcsutkádat,
a jelenlétedet, a vonatjegyedet, a hiányodat, a horzsolásaidat,
a vakbélgyulladásodat, a biciklidet, a meghökkenéseidet,
a késéseidet, a félelmedet, az ujjaidat, a tányéron hagyott
maradékaidat, szeretlek elölről, hátulról,
profilból, szeretlek metrón, buszon, vonaton nagyon,
tengeren, tavon, földön és... – és havon.
Szeretlek ha nap, ha hold süt.
Szeretlek mindenhol és mindenképpen.
Szeretlek.
És szeretem a fogkefédet.

Az időben gázoló ember mindig is barátságos meg ellenséges viszonyban volt a tüzzel. Tudat alatt ma is tartunk tőle – én mindenképpen. Reggelente, mielőtt elhagyjuk a lakást, a legtöbbször elhangzó, legendás kérdés: „eloltottad?” A híradókban abszurd-gyönyörű képek jelennek meg felgyulladt Volvo-buszról meg metrószerelvényről. A felcsapó sárga lángok megbabonázzák a huszonegyedik századi tekintetet – a neandervölgyi ősember is így érezhetett.

Tűz! A szó hallatára megmerevedünk, agyunkon ezer meg ezer év fájdalma és szorongása fut át. Hiába, hogy mindennapi létezésünk felfoghatatlanul bonyolult géprendszerek mechanikus páncéljával védett, kínos meglepetésekben lehet részünk. A védelem egyik pillanatról a másikra leomlik, akár az esőben meglazult löszfal. Egyszerre eszünkbe jut, kik vagyunk, honnan jöttünk – és talán az is, mik vagyunk és hová megyünk.