Jellegzetes alakú, öntött betonkonzol, földbe ágyazva, rajta két piros deszkalap: az ülőke és a háttámla. A kültéri típuspad mindenütt fellelhető volt: parkokban, ligetekben, sétatereken, rakpartokon – ahol a várostervezők vagy városszépítők úgy gondolták, az erre járó szívesen megpihenne. Szerettem ezeket a típuspadokat, gyerekkoromban szinte csak ilyeneket láttam szülővárosom, Cegléd terein.
A beltéri pad más. Átmenet az építmény és a bútor között. Az épület funkciójától függ alakjuk, méretük és színük. A pályaudvarok várótermeibe hosszú, sötétbarnára pácolt faülőkével és háttámlával, ívelt karfákkal felszerelt MÁV-padok kerültek. De már kivesző félben vannak, hiszen vasúti váróterem is alig akad. Az orvosi rendelőkben fehérre mázolt, lécekből készült, szintén hosszú padokon, vagy összecsavarozott, furnérlemezből gyártott széksorokon várakoznak a betegek. Ezek kényelmetlenebbek, mint a MÁV padjai. A közhivatalok, bíróságok folyosóin mindenféle ülőalkalmatossággal lehet találkozni, többnyire kevesebb van belőlük, mint amennyit az ügyfélforgalom igényel. A bankokban és a tőzsdéken már nem is padok, hanem fotelek, süppedő kanapék várják az embereket.
Ókori ábrázolásokon kőlépcsőket, kőpárkányokat esetleg kőpadokat látunk a Forum Romanumon vagy a Via Aurelia mentén. Középkori képeken nemigen látszik bármilyen pihenő alkalmatosság, kivéve a templomi padokat. Kidölt fatörzsön, lapos kődarabon, árokszéli gyepen ül a fáradt vándor. A 19. század végi realista festményeken – és persze a fényképeken – megjelennek a sétányokat, korzókat és parkok sétútjait szegélyező padok.
A köztéri padok sorsa és állapota közéletünk minőségét jelzi. Cegléd másfél kilométeres sugárútján országos hírű, százéves fasor alatt sétálhat be az utazó a pályaudvarról a belvárosba. A hatalmas lombú fák alatt azonban korhadt padroncsok éktelenkednek. Harminc-negyvenévesek, sosem voltak szépek (nem úgy, mint a korábbi, pirosak), vastag lécek ormótlan betonállványon, de azért le lehetett rájuk ülni. Évtizedek óta nem festették le ezeket, nem igazították meg a kilazult csavarokat, nem pótolták a lelopott vagy letördelt léceket. Egyre várom, mikor jut eszébe valakinek, hogy újakra cseréljék.
A régi padoknak valamelyest gondját viselték: a deszkalapokat késő ősszel leszerelték, és csak kora tavasszal, a fagyok múltával rakták vissza. A kopott ülőkéket és háttámlákat átfestették, a törötteket kijavították. Március végén újjászülettek a padok, mert a helyi lakók megóvták a jeges esőtől, a hótól és fagytól. Egyszerű és célszerű volt ez a törődés. Jobban ismertük a hétköznapi dolgok értékét, inkább óvtuk és javítottuk tárgyainkat. Manapság mindent úgy használunk, hogy minél kevesebbet kelljen velük törődni. A „törődés” szóban hallom a „töröm” igét is: megerőltetem magam, hogy valami használható maradjon. Beleadok saját energiát, átadok valamit az erőmből. Maguktól csak romlanak a dolgok, az entrópia egyetemes törvénye szerint.
Újabban a metrómegállókba krómozott, hármas acélpadokat szereltek, méghozzá olyan ravaszul, hogy ne lehessen végigfeküdni rajtuk. Az ülőkék összehegesztésénél kiáll egy félköríves cső, megtörve a vízszintes síkot. Elmés és drága találmány a hajléktalanok ellen. Nyomorult, szégyenletes megoldás. Beilleszkedik a többi közé. Mert eltűntek a padok a busz és trolibusz megállókból is, igaz, némelyik helyén épült valami féltetős várókalitka, kizárólag görnyedő ülésre használható, háttámla nélküli székekkel. Csudálatos újítás a villamos megállókban „létesített” támaszkodó léc, amihez dőlve megpihenhet az éppen 105 cm farmagasságú utas – ha ennél alacsonyabb vagy magasabb, a ferdén hátrafelé dőlő faléc funkciója elvész.
Vajon gyerekkoromban, sőt apám gyerekkorában miért nem féltették a köztéri padokat a hajléktalanoktól, a koldusoktól, a csavargóktól? Most is tudjuk, sokan vannak közöttünk otthontalan szerencsétlenek, akiknek legalább egy sima deszka kell. 
Az újabban itt-ott megjelent, és a régire emlékeztető piros támlás padok is kényelmetlenek, mert az ülőke kb. 8 centivel keskenyebb. Anyagtakarékosság volna? Ó, dehogy! Azért keskeny, mert így nem lehet ráfeküdni. Azaz éppenséggel lehet, de a legparányibb mozdulatra lecsúszik róla az ember. A betonbak alakja közben még követi a régi szabványt, elég széles ahhoz, hogy biztonságosan rá lehessen csavarozni a szélesebb ülőkét is. Micsoda furfangos újítás!
Volt a Lövölde téren egy kedves padom, sok évvel ezelőtt életmentő is. A trolin lettem rosszul, éreztem, mindjárt elájulok. Szédelegve szálltam le, de még sikerült elvonszolni magam a járdaszéli padhoz; lefeküdtem. Egy perc múlva hallottam: „Na ez is jó beszívott, pedig még délelőtt van…” Aztán volt, aki megállt, megkérdezte, mi bajom, segíteni akart. Elkísért a közeli kórház sürgősségi osztályára, ahol fél nap rendbe jöttem. A pad, amely megóvott, régen eltűnt a trolimegállóból. Pedig illene néha köszönetet mondanom.
fotó | flickr.com
Reményi Tibor írásai a blogon | Reményi Tibor írásai a Liget folyóiratban
