A nemlétező, és még inkább a kimondottan lehetetlen dolgok: képzeletbeli városok, mágikus tárgyak, mitikus szörnyetegek megjelenítése mindig kedvelt elfoglaltsága volt a művészeknek: mintha a nonszensz világok sokaságában időnként jobban is tájékozódnának, mint a józan ész megszabta keretek között. Egész szép virtuális gyűjteményt szedtem össze például Bábel tornyának ábrázolásaiból, a kora középkortól mostanáig, amelynek csak egy kis része kaphatott helyet a könyvben; érdekes végigkövetni bizonyos motívumok, ábrázolási konvenciók megjelenését, kiteljesedését és variációit: ahogy a torony előbb zikkurattá alakul, majd a zikkurat is feloldódik, elhatalmasodik, és mintegy kitör és manifesztté válik rajta az emberiség minden fennhéjázó őrülete.
Ám a lehetetlen ábrázolása kéz a kézben jár a lehetetlen ábrázolások, a képi szemfényvesztés, az általam annyira kedvelt trompe l’oeil művészeti hagyományával. Ami képtelenség, ugyebár, azt kétféleképpen lehet megjeleníteni: „kép-telenül”, vagyis az ábrázolás hiányával, ezzel mintegy megkerülni a problémát – vagy „képtelenül”, azaz a gondolat abszurditását következetesen végigvinni, ügyes eszközökkel látványra váltani. Példa mindjárt egy furcsa tárgy, Akhilleusz pajzsa az Iliászból.
A XVIII. énekben leírt pajzsra a kovács-isten, Héphaisztosz annyi jelenetet zsúfolt, amennyit elképzelni is nehéz. Láthatók rajta ünnepi felvonulások, aratási munkák, ostromlott város, no és az Ókeanosz meg a csillagképek. Igen ám, de ezt még egy boszorkányosan ügyes ötvös képes volna valahogy megoldani: Héphaisztosz azonban nem azért isten, hogy ennyivel beérje. Úgy tűnik, a pajzs az időben egymásra következő eseményeket is megjeleníti: emitt még szántanak, ott betakarítanak; az ostromzár alatt lévő városból lovasok vágtatnak ki, és egy folyónál megütköznek az ellenséggel; egy nyájból oroszlánok ragadnak el néhány jószágot, de mire a pásztorok utolérik őket, már széttépték zsákmányukat – és így tovább.
Ennyi mindent lehetetlen feltüntetni egy ember pajzsán, még ha az az ember maga Akhilleusz – és mennyi mozgás, esemény, sőt, kerek történetekről is szó esik. Azért is adja Homérosz egy istennek a feladatot, amellyel halandó kézműves nem tudna megbirkózni. Ráadásul a megrendelő, Thétisz istennő ámuló szeme előtt megelevenedik mindaz, ami a mester keze alól valaha kikerült. Mondhatnánk, Akhilleusz pajzsa maga a világ: a földkorong, amelyen mindenféle történik: esküvőt tartanak, ölnek, szántanak-vetnek, és amelyet az Ókeanosz ölel körbe óvón, míg fölötte őrködnek az égiek és a csillagok. De az sem kizárt, hogy Akhilleusz pajzsa egy tükör – amolyan isteni, olümposziakhoz méltó tükör, amely domború felületén képes visszatükrözni a mindenséget emberestül-időstül.
És valóban: egy pompeji freskón látjuk is Héphaisztoszt, amint megmutatja művét Thétisznek: egy szolga segít neki tartani a súlyos fémtárgyat, de amikor izgatottan közelebb hajlunk kifürkészni, hogy az első századi festő vajon hogyan oldotta meg a titokzatos pajzs ábrázolásának lehetetlen feladatát, meglepődve konstatáljuk, hogy a pajzs csak a mű szemlélésében elmerült Thétisz alakját tükrözi. És ki a megmondhatója, hogy ekkor a pajzs nem a valóságot mutatja? Lehet, hogy a várostrom és minden egyéb csakugyan az „ezüstlábú” Thétisz gondolatait tükrözi, ez foglalkoztatja, mert fia, Akhilleusz is egy város – Trója – bevételénél harcol éppen, a végső rohamra készülődve. Ha így van, az esküvői ceremónia is lehet Thétiszé, hisz alig néhány sorral korábban panaszolja Héphaisztosznak, hogy a tengeristen leányai közül egyedül ő volt kénytelen nászt ülni halandó emberrel, Zeusz parancsára. Ha másvalaki pillantana bele a pajzs mágikus tükrébe, talán más eseményeket és alakokat látna, nem mennyegzőt, nem véres harcokat. Akhilleusz talán Patroklosz halálát szemlélné a réz-, ón-, arany- és ezüstfigurákban; ellenfelei a harcban, meglehet, saját életük és haláluk képeivel kerülnének szembe. Egy istennő elméje a mindenség tükre, így ez a nem-emberi perspektíva kerül a pajzsra: egy földi lakó elméje minden bizonnyal kevesebb alakot és dimenziót foglalhat magába, és ennek megfelelően kevesebb jelenet vetülne Héphaisztosz remekére.
Egy Kr. e. az 5. századi vörös alakos attikai váza a fegyverzet átadásának ugyanezt a jelenetét mutatja: itt a pajzs felénk fordul ugyan, de nem látunk sokkal többet: teljesen üres felületének közepén egy mini gorgófej ölti ki ránk csúfondárosan a nyelvét. Sir James Thornhill 1710 körül készült olajfestménye is megkerüli a problémát: Héphaisztosz úgy nyújtja oda a pajzsot Thétisznek, hogy a veretes figurák épp csak megvillannak a peremén, máskülönben a díszítés árnyékban marad. Léteznek persze tudós rekonstrukciók is, amelyek szenkvenciális rendben, képregényszerű sávokra bontva mutatják be a történéseket, annyi alakot zsúfolva az ötrétegű korongra, amennyit csak lehet: de ezekből mind hiányzik az elevenség és lendület, ami az Íliász leírását jellemzi, és kevés kivételtől eltekintve elvész a titokzatos aura is, amely a leírásnak köszönhetően a pajzsot övezi. Vagyis itt már emberi készítményt látunk, nem pedig az istenek kovácsműhelyének fullasztó mélyén, halhatatlan kezek alkotta csodát.
A Homérosz által valami száznegyven sorban megénekelt pajzsot a maga valójához hűen talán csak a szemfényvesztő ábrázolások mesterei, Escher és társai tudták volna megrajzolni: lehetetlen tárgynak, ugyebár, lehetetlen ábrázolás dukál. Amennyiben egy gondolat abszurd, legyen a hozzá tartozó ábrázolás is az, akár nyelvi, akár képi megközelítésben. Akkor nem lehet vita sem a látvány, sem az eszme helyes vagy helytelen mivolta: marad a színtiszta ámulat. Jó volna tudni, Thétisz mit is gondolt a csodás pajzs láttán: vajon magára ismert-e annak kozmikus tükrében. De nem vagyunk abban a kiváltságos helyzetben, hogy egy istennő gondolataiba lássunk – Homérosz is csak annyit mond:
„Majd, mikor elkészült mindezzel a nagynevü Sánta,
fogta, s a bajnok Akhilleusz anyja elé odatette.
Hóborította Olümposzról ölyvként lecsapott az,
S Héphaisztosz ragyogó munkáját vitte magával.”
Nacsinák Gergely András írásai a blogon | Nacsinák Gergely András írásai a Liget folyóiratban
