Birokra keltem az olasz nyelvvel. A bökkenő csak az, hogy a párviadal kimenetele már most sem kétséges, és nem én leszek a győztes. Azzal vigasztalom magam, hogy úgyis képtelenség egy nyelvet – bármely nyelvet – birtokolni, legfeljebb ha többé-kevésbé konyít hozzá az ember, és aztán már csak mimetikus tehetségén múlik, mennyire képes önmagát és másokat meggyőzni tudásáról. Esti Kornél és a bolgár kalauz afférja óta bizonyítottnak veszem – és ezt magam is számtalanszor megtapasztaltam –, hogy a kommunikáció idegen nyelven nagy részben mimika és testbeszéd dolga: sokszor elég elsajátítani néhány alapvető szófordulatot és a jellemzőbb taglejtéseket, hogy az ember rövid idő alatt bizonyos nyelvi jártasságot hitessen el magáról. És még csak nem is mások miatt van erre szükség, hiszen huzamos ideig úgy sem lehet port hinteni a bizakodó külföldiek szemébe – mindenekelőtt önmagunk miatt –, mert ettől a fesztelen metakommunikációtól valahogy feloldódik a nyelvet béklyózva tartó görcs is, és tapasztalhatjuk, hogy sokkalta többet értünk és tudunk közölni, mint amennyire előzőleg számítani lehetett.
Csakhogy én tényleg szeretnék megtanulni olaszul. Vorrei imparare l’italiano. Igazán kár, hogy ennél tovább hetek óta nem jutok, és úgy érzem magam, mint aki egy szál gyufával a kezében indul a sötétben valamely tekintélyes könyvtár felderítésére. Vorrei imparare. Innen tényleg nehéz lesz eljutni Montaléig vagy Calvinóig. Vorrei. Bizalmatlanul méregetem a vaskos nyelvtankönyvet. Pedig hogy szeretnék én olaszul tudni! Érteném például a dallamos római utcaneveket. Nem mintha sűrűn fordulnék meg Rómában, de régóta hiszem, hogy a térképeket legalább annyira az utazni vágyóknak, mint amennyire az utazóknak készítik.
Aztán jobban értenék két másik nyelvet is, a görögöt és az angolt, amelyekbe volt szerencsém belekontárkodni. Mindig lenyűgöz, ha e három között valami rejtett kapcsolatra bukkanok; így örvendeztetheti meg a régészt, ha európai partokon föníciai vázafület talál. Ridere – nevetni, ez cseng vissza az angol ridiculous, „nevetséges” szóban, pedig arrafelé a laugh-al szokás nevetni; csak sejtem, hogy ez utóbbi valami északi vagy kelta szó lehet, anélkül persze, hogy akár egy szót is tudnék keltául. És ott van a „bárcsak”, amit az olasz magari-nak, a görög pedig makari-nak mond. És az esernyő, az umbrella-ombrela, mintha közös kultúrkincs volna, nem is annyira három szó, inkább ejtésbeli változat. Milyen könnyű is az olasz nyelv, gondolom, amíg valahol szembe nem ötlik a caldo, ami szemben a többi európai nyelvvel, „meleget” jelent. Ekkor ismét egy csapásra reménytelennek látszik az egész.
Pedig milyen jó volna olaszul tudni! Elolvashatnék minden emléktáblát és étlapot. Érteném a hangosbemondókat meg az operákat. Ám a fejemben visszhangzó, egymással semmiféle összefüggésbe nem hozható főnevek és mondatrészek halmazát bajosan lehetne tudásnak nevezni: inkább afféle nosztalgia ez bizonyos szavak iránt. Ismerős például a tramontana: ez hideg északi szelet jelent, és jó pár lapon keresztül járja át Lénárd Sándor felejthetetlen Róma-könyvét. Aztán ott a nemrég tanult schiacciomorto: észvesztőn csodálatos, hogy egy nyelvben külön szó van ilyesmire, majdnem annyira elképesztő, mint hogy e foglalkozás hajdan létezett. A szó nagyjából „hullapiszkálót” jelent, ők voltak, akik egy falba vájt kis lyukon rendszeres időnként böködték a templomokba falazott holttesteket, hogy megállapítsák, ki lehet-e már őket emelni onnan, hogy valakit a megüresedett sírboltba temethessenek. Az efféléken kívül csak abszolút hasznavehetetlen mondatokra emlékszem erőfeszítés nélkül. Teszem azt: „oggi i facchini sono in sciopero”, miszerint „ma sztrájkolnak a hordárok”. Nem ártana utánanézni, vannak-e még hordárok egyáltalán, mielőtt ehhez hasonló mondatokat kockáztatok meg. Vagy: „Bambini, non mangiate la vostre tagliatelle cosí rumorosamente”, vagyis „Gyerekek, ne egyétek olyan zajjal a metélt tésztátokat”. Habár ennek elmondására valamivel nagyobb esélyt látok, még mindig elég komplikáltnak tűnik összehozni olyan szituációt, amelyben ezt a mondatot súlyának megfelelően föl lehetne használni. Nem is szólva arról, hogy reménytelenül hosszúnak tűnik az út a tagliatellétől a tercinákig.
Vaszaryra gondolok, nem a nagy művészetíróra, hanem Vaszary Gáborra, aki nem tudott franciául, amikor Párizsba szökött. A keserű tapasztalat íratta le vele minden nyelvtanulók hitvallását: „Eleinte az ember senkit sem ért meg és senkivel sem tud beszélni, dacára annak, hogy szünet nélkül tanul. Aztán lassanként elkezd francia szavakat mondani, de senki sem érti, hogy mit. Főleg azt nem érti, hogy mások mit mondanak neki. Aztán nagyon lassan elkövetkezik az az idő is, hogy megérteti magát, ő viszont még mindig nem ért senkit. Az újabb fejlődési fokozat a következő: már hiszi, hogy érti őket, holott jogtalanul hiszi, mert inkább csak félreértésről lehet szó. Ha rendületlenül tovább tanul, eljő a boldog idő, amikor lassanként már megért egyeseket, de másokat még egyáltalán nem. Legvégül mindenkit megért, és odavan a boldogságtól, hogy ő már tökéletesen tud, és mindaddig hiszi ezt, míg telefonon keresztül nem beszélnek hozzá, mert akkor be kell látnia, hogy megint csak nem ért senkit sem."
Annyi baj legyen – vigasztalom magam – én úgyis csak egyeseket szeretnék érteni, akik között jobbára az a különbség, hogy mennyi ideje pihennek csöndben a föld alatt.
(fotó | René Margit)
Nacsinák Gergely András írásai a blogon | Nacsinák Gergely András írásai a Liget folyóiratban
