Döbbenten ülök a képernyő előtt. Nézem az évtizedek óta nem látott arcot, a mosolyt a száj szögletében, az orr ívét. Ijesztően eleven a hajdanvolt érzés emléke. Adventi napok ’79 karácsonya előtt. Apád fekete bőrkabátja, a szürke Trabant, a feszengő hallgatás az A.-ból P.-be vezető rossz, kanyargós, téli úton. A P.-i templom hótól fehérlő teteje a kis szolgálati lakás ablakából. A Szemere utcai bölcsészkar mellett, a hajdanvolt Gorkij-könyvesboltban neked vett ikon arany színei. Az együtt olvasott Omar Khajjám-kötet borítójának ezüst-kékje. (Vajon hol késik a „nagy Bűvész, aki életünk kopott ólmából színaranyat kalapál”?) Karácsony jön most is. Felállok, előkotrom az íróasztal középső fiókjának legmélyéről a zöld műbőr hajszárítós dobozt. Benne nagy köteg levél, akkurátusan időrendben. Elolvasom az elsőt, a másodikat, és elbűvöl a sztori: nem tudom abbahagyni.

A levél-regény – úgy ötven tétel – cselekménye 1979 és 1982 között játszódik, szerzője és egyik szereplője egy fiatal lány (a továbbiakban: a Lány) – furcsa módon ugyanúgy hívják, mint téged –, a másik, egy fiatal fiú (a továbbiakban: a Fiú) – még furcsább módon őt úgy hívjak, mint engem. (Itt persze – ahogyan a fikciós filmek stáblistájának végén szokás – meg kell jegyezni, hogy a szereplők és a helyszín kitalált: az esetleges egyezés a valósággal a véletlen játéka csupán). Van még a történetben egy olajkályha, egy piros takaró és egy fehér plüssmaci. Viszonylag kis költségvetéssel színpadra állítható kamaradarab. Amúgy nem végződik happy enddel: a rövid ideig együtt futó utak szétválnak. (Hiába szurkoltam a szereplőknek: valami kezdettől azt súgta, hogy a történet keserű véget ér.)

A cselekmény az ancienne regime, a késő Kádár-rendszer utolsó éveiben játszódik – ezt persze a szereplők nem tudhatják –, a helyszín részben egy poros kisváros, A., részben egy még porosabb falu, P., és a hajdani legvidámabb barakk metropolisza, Budapest. Ez utóbbi mindkettőjük számára az ígéret földje, bár nem ugyanannak az ígéretnek a beteljesülésére várnak – a mű konfliktusát éppen ez adja (és választja szét hőseinket): ez mozgatja a cselekményt, ami persze közhelyes – van-e elcsépeltebb dolog egy ilyesfajta történetnél? A keserédes érzelmi adok–kapokban – amit közönségesen szerelemnek neveznek – képtelenek kiszállni a menny és a pokol közötti emocionális hullámvasútból, mígnem történetük éppen olyan váratlanul ér véget, ahogyan kezdődött. A cselekményt a Lány perspektívájából követjük nyomon. Ez a dramaturgiai megoldás azzal a következménnyel jár, hogy a férfiolvasó – mint én – kénytelen az ő szemével látni a Fiút; akarva-akaratlan magáévá teszi a női nézőpontot. Nemegyszer kaptam rajta magam, hogy legszívesebben nyakon legyintem a Fiút, amiért oly sok fájdalmat okoz a Lánynak. (Bevallom, elég kínos volt számomra, mert időnként kísérteties hasonlóságot fedeztem föl a Fiú és köztem.) A Lány különben is gyötrődő, tépelődő alkat: keresi a helyét – a nem kevésbé szerencsétlen természettel megvert Fiúhoz hasonlóan. A felnőtté válás kínját élik éppen, aminek a végén – ezt húszévesen szerencsére még nem tudja az ember – elkerülhetetlenül kilépünk a csodák birodalmából, s Wells történetének rossz kisfiújához hasonlóan többé már nem találjuk meg a bűvös bolt bejáratát.

A történetnek – töredékessége ellenére – megvan a maga íve. A Lány korábbi szerelme megbetegszik. Ez megadja az indulás belső feszültségét: ugyanis az a fiú meg a Fiú jó barátok. A Lány választ, a Fiút választja: ez jót tesz a történet dramaturgiájának, hiszen a továbbiakban állandó konfliktusforrás. A Lány a tapasztalt nő szerepét játssza, a Fiú először éli át a szerelem kínjait. (A történet így felrúgja az ismertebb sémát: itt a Lány veszi el a Fiú szüzességét.) A cselekmény érzelmi csúcspontját egy ’79 novemberi levélben éri el: a Lány a levél végén, voltaképp már a befejezés után, érezhető hosszas vívódást követően zárójelben a lap aljára firkantja: „Szeretlek”. A Fiú számára ez alighanem nagy örömet okozhatott, mert – egy korábbi levélből kiderül – amit ő sokszor mondott, a Lány addig képtelen volt kiejteni. (Bár láthattam volna a Fiú leveleit is! – de kívánságom bizonyára a férfisovinizmusból ered.)

Az édes-fájdalmas szerelmi történetben, a Lány egy-egy megjegyzése mögött fölsejlik a kor. Ma már nehéz mosolygás nélkül olvasni: „lehet, hogy neked van igazad, az idealizmusé, nem pedig a materializmusé a jövő.” Egy unalmas értekezlet után indulatosan kifakad: ő bizony nem hiszi el, hogy létezik a kommunista embertípus. Eretnek megjegyzés volt: gyaníthatóan a Fiúnak is lehetett némi szerepe abban, hogy a kétely magvai kicsíráztak. (Itt a hasonlóság kellemetlen, mert a Lány dühösebb és elkeseredettebb pillanataiban – ezekből elég sok van – nagy kedvvel ecseteli a Fiú lelki defektusait.) Hőseink leendő szerepeiket próbálgatják: a Lány a tanítónőét, a Fiú a bölcsészét. Utóbbi vélhetően túlzásba is viszi, mert kisebbrendűségi komplexusaival nyűglődik – véli a Lány, tán nem is alaptalanul.

Visszateszem a levélköteget a helyére. Az időutazás véget ért. Lehet, hogy végül is a Lánynak volt igaza? Mit ér az egész némi őrület nélkül? Ebenezer Scrooge annak idején kapott még egy utolsó esélyt. Manapság mintha szűkmarkúbbak lennének a szellemek. A képzelt színpadi játék fura, nehezen meghatározható, az öregedés egoista önsajnálatával fűszerezett fantomfájdalmat hagy maga után: a nagy bűvészre, úgy tetszik, még várni kell.

fotó | Gosztom Gergő