Minden azzal kezdődött, hogy néhány éve az orosz kultúrpolitikus, Jevgenyij által szervezett rendezvényen megismerkedtél Serappal, a török könyvtártudóssal, majd később az ő libanoni származású francia informatikus barátnőjével, Joumanával, akivel egy dubrovniki konferencián sikerült újra összefutni a napokban. Ő aztán rögtön szerét ejtette, hogy bemutasson mexikói kollégájának, Egbert John Sanchez Vanderkastnak.
Ne gondolj sombrerós macsóra: a mi Egbertünk félszeg, jellegzetes hernyóbajsza ellenére kicsit feminin, SZTK-keretes szemüvege mögül cérnahangon megszólaló, jól öltözött úriember, valódi kapcsolatgyár, éppen mindig valakivel barátkozik, amikor látod. A magadfajta befelé forduló, zárkózottabb emberek inkább kerülni szokták ezt a típust, de Egbert elől nincs menekvés. Először átadja a névjegyét, s noha tőled nem kap, másodjára már a neveden szólít. A legváratlanabb pillanatokban csap a válladra, valahonnan előugorva, hogy megkérdezze, hogy vagy, jól érzed-e magad a konferencián. Végül meghív a Puerto Vallarta-i házába, hogy tölts el pár napot nála, ha arra jársz.
Jól esik néha kiszakadni ebből a folyosói zsongásból, például a reggeli teázás meghitten magányos pillanataiban, a szálló legeldugottabb sarkába húzódva, amikor várod, hogy a dupla filter már eléggé feketére színezze a forró vizet ahhoz, hogy beletehesd a mézet meg a citromot. De ha véletlenül felemeled a fejed, hogy jobban jöjjön az illat, meg sem lepődsz, hogy a szélesen hadonászó Egbertet pillantod meg – míg rá nem jössz, hogy a teátrális mozdulatok neked szólnak. Téged invitál: csatlakozz az aktuális asztaltársaságához. Mosolyt mímelsz, egy guillotine képe úszik át előtted, majd fogod a csészét meg a többi szakramentumot, és elindulsz a túlélőtúrára.
Először csak annyit érzékelsz, hogy a kéretlen reggeli-partnerek talán még Egbertnél is furcsábbak: egy locsi-fecsi, fonott fürtjeit rángató, vidám, fekete rasztahölgy, meg egy nagymama-kinézetű, ősz hajú, de ránctalan kecsua indián asszony. Az udvarias kelet-európai ilyenkor sokáig csak hallgat, de azért érdeklődése felébred, amikor mozaikokból összerakja Barbara történetét, aki saját afro-amerikai identitásának irodalmi felfedezésébe bódulva végül Kanadába települ, hogy Saskatchewan cree és lakota indián gyerekeit taníthassa törzsi-kulturális örökségük felfedezésére a többségi társadalom iskoláiban. Fény derül továbbá az Egbert nevébe fagyott furcsa vérvonalakra is: a Vanderkast név a suriname-i holland nagyszülők fehér öröksége, a Sanchez a venezuelai fekete anyai ágé, hogy aztán a Curacao szigetén kikötő szülőktől érkezzen a John és a (Tenkes kapitányát felidéző) Egbert, amellyel végül mexikói egyetemi polgárként sikerül révbe érnie. Ekkorra megjön a kedved a társalgásra, javában boncolgatjátok, hogy a tudomány és a művészet épített csatornái mellett mennyire fontos a közvetlen élettapasztalat megismerő szerepe is, amikor végre a perui asztaltárs is bekapcsolódik a beszélgetésbe.
Valójában mellékes, hogy amúgy a metakogníció jelentőségét tartja lényegesnek kiemelni, az egyetlen fontos dolog a hangja. Az ugyanis – a teljes váratlanságával – leírhatatlanul gyönyörű. Mély, de nem annyira, hogy szokatlan legyen. Erős, de nem tolakodó. Átható, mégis tisztán formált. Zeng, de nem emlékeztet a színészek kínnal kimunkált orgánumára, hanem természetesen folyik, akár egy hegyi patak. Mintha gordonka szólalna meg, félresöpörve az idegen zajokat, magához hajlítva a teret. Nem mozdulsz, pedig egy tükörtojás nagyon jól jönne most, csak hallgatod, ahogy belemelegszik, ahogy körülfonja a szavait a fény és a zene, bármiről is beszél éppen. Tudod, hogy már nem fogtok találkozni Aurora de la Vegával, tisztában vagy vele, hogy előbb-utóbb eltűnik a szín, a hangulat és a muzsika, csak az emlék marad, hogy legjobb igyekezeted ellenére kaptál valami szokatlanul elbűvölőt. És elgondolkodtatót is, mert ugye mi mindent mulasztottál el, mi mindenről maradtál le korábban, amikor kerülted az Egberteket. S ne felejtsd el azt sem, hogy ezt az élményt, tudtán kívül, végül is Jevgenyijnek köszönheted.
fotó | flickr.com
Z. Karvalics László írásai a blogon | Z. Karvalics László írásai a Liget folyóiratban
