Liget 1999/4 | Géher István - VOJTINA MUNKANAPLÓJÁBÓL
Verset akarsz írni. Ha valódi vers, amit írni akarsz, inkább úgy mondod, ahogy érted: a vers azt akarja, hogy megírd.
Vannak emlékeid, érzelmeid, gondolataid ezekből fog ezt-azt kisajátítani a vers; hogy mit, mennyit, milyen elrendezésben, előre nemigen tudhatod.
Előkészülsz. Megvárod, amíg tisztázódik benned a tárgy: megtisztítod magad mindattól, ami most tárgytalan. Nincs szándékod, nincs célod: egész valód maga a tiszta elszántság, a célra koncentrált, készséges figyelem.
Figyeled, ahogy megnyílik a tér, amelynek erővonalai mentén formába rendeződik valami szöveg. Mondat mondat után: hogy a teret körülkerítse és betöltse.
Leírod egymás után. Hol hűségesen, mintha tollba mondanák; hol leleményesen, mint akinek titkosírást kell megfejtenie. Akár így, akár úgy: minden szót mindig pontosan.
Az első mondat lehet ajándék. A másodikat, a harmadikat, a többit meg kell keresni. Megtalálni, nem kitalálni. Fogalmat alkotni, nem fogalmazni.
A jó szövegben a konkrétumok fogalomkört sugároznak maguk köré, a fogalmak pedig kézzel foghatók. A jó szövegnek tapintása van, színe, szaga, íze, hangzata.
Mitől lesz jó a szöveg? Tőled. Attól, hogy mindenestül átadod magad neki; hogy mindig azt adod magadból, amire éppen szüksége van.
Most hosszú, ráeresztett, vesszőkkel tagolt összetett mondatot kíván, most állítót, most kérdőt, most két pont között egy kemény kijelentést. Most belső rímet, most tompa asszonáncot, most lebegtetett sorvéget, most meghúzott áthajlítást. Követed gondolatmenettel és fül után, ahogy a modern vers az akusztikájával grammatizál, a szintaxisával zenél.
Hogy modern-e a vers, a felfogás teszi, nem a feltűnés. Nem a mutatós felszín, hanem ami a mélyből megmutatkozik.
A költő a felületen dolgozik, a vers a mélyben. Amit szavakkal megjelenítesz: minél pontosabb, annál sugallatosabb. Elhagysz mindent, ami csak díszítmény; csak azt hagyod meg, ami láttat, ami érzékeltet. Érzed, amikor beállt a kép, hogy merrefelé kell elmozdulnia. Ellentéttel vagy párhuzammal, variációval vagy ismétléssel fordítod tovább, tovább. Mintha filmet forgatnál. Hangosfilmet csinálsz vagy inkább hangmozit, ahol a beszéddallam egyszersmind képdinamika. Kitárul, hullámzik, mint a tájkép; összeszorul, mint a bezárt tér: aszerint, ahogy a mondat lélegzik a verssorok között. Hogy megfelelően mobilizáld a látványt, moduláld a hangot, nagyon észnél kell lenned. És nagyon vigyáznod, nehogy okosabb próbálj lenni a versnél, mely kimondatlan kérdéseidre is megfelel.
Hidd el, hogy a vers többet tud rólad, mint te magad. Hagyd rá, hadd játsszon veled, tudásodat kijátszva. Engedd, hogy dramatizáljon egymásnak ütköztessen, egymásba nyisson olyan jelentéseket, amelyekről csak akkor szerzel tudomást, amikor szöveged nyílt színén, a megörökített jelen időben már elindult, már lezajlott, már kezdődik újra meg újra az örök akció. Engedd, hogy a vers megírassa magát.
Engeded, írod, javítod, elkészíted. Kész a vers. Mutogathatod, eladhatod, hiszen a tiéd. És nem a tiéd, mert bár az életed van benne, már a maga életét éli. Mint te is a magadét, egyszerre telítetten és kiürülten. Mit tehetnél még?
Verset akarsz írni.
RETRO-LIGET
avagy mit írtak, hogyan írtak a Liget szerzői öt, tíz vagy éppen huszonhárom évvel ezelőtt: jellegzetes, az akkori és a mai időkről is szóló részletek.
