az öreg hidat lebontották azóta
rozsdás kis vashíd volt
csakúgy reszketett amikor
átmentünk rajta s arcunkat
mint szerencsepénzt nevetve
a Szinvába vetettük
kora ősz volt vagy késő nyár
az idő senkiföldje
sovány szél szaladt utánunk
a nap egy kihullott hajszála
ült meg homlokodon
- félbemaradt glória -
átmentünk kézen fogva azon a hídon
de mondd hová jutottunk…
Fecske Csaba írásai a blogon | Fecske Csaba írásai a Liget folyóiratban
a mai
napon történt
hogy az erkély sarkában álló
többször elfagyott csámpás és vénséges
hibiszkusz
meg a vadszőlő tövében kelt
kukacvirág
sötét- és világos-lilája-pirosa
mohón kigyúlt
egymással versenyre kelt
és alkalmi zengzeményembe ajánlkozva
kérte már-már követelte
melyikük nyerte
a viadalt
a győztes nevét dalljam
ki az
Vizekben élünk.
Mondják: csapatban úsznak, lassan, a mélytengerek fölött, mert a bálna épp a csapatban lehet önmaga, és, bizonnyal, viszont.
Mondják továbbá: ha feltűnik hullámok övezte hátuk fényes és sötét horizontja, amint kibukkan és elmerül a vízben, fürge csónakok indulnak feléjük a partról.
Mint hullámverte földrész, lassan mozog, sejtelmes és hatalmas, óceán közeli eredetmondákban fontos tájékozódási pont.
ROSSZ | A hely, ahol tartózkodom, minimális felszereltségű, kicsi faház, átfúj rajta a szél.
JÓ | Viszont a tornácra hajló barna szőlőlombok biztonságérzetet adnak.
ROSSZ | Éjszakánként olyan vastag a csend, hogy takarózni lehet vele.
JÓ | Viszont a némaság nem ellenséges.
ROSSZ | Kis családomon kívül nincs kivel szót értenem, a szomszédok éppoly távol laknak e nyaraló helytől, mint én.
JÓ | Viszont nem kell felesleges fecsegéseket hallgatnom.
A vállalati és a tágabb, társadalmi kultúrának nyilvánvalóan döntő szerepe van abban, hogy milyen gazdasági döntések születnek. Ha pedig így van, akkor talán van jelentősége annak is, mit tanítanak az egyetemen, miről írnak az újságok és a szaklapok, tagja-e egy adott vállalat olyan szervezeteknek, mint mondjuk a Fenntartható Fejlődés Gazdasági Világtanácsa, van-e a cégnek etikai kódexe, és így tovább. Vélelmezhető, hogy minél többet beszélünk valamiről, az annál természetesebbé válik, annál jobban beivódik hétköznapi reflexeinkbe, és annál dühítőbb, ha az ellenkezőjét tapasztaljuk.
Persze egy etikai kódex nem garancia semmire, és az is elgondolkodtató, hogy az előbb említett Világtanácsot nagyrészt a legszennyezőbb olaj- és vegyipari cégek alkotják – nem minden alap nélküli a környezetvédők vádja, miszerint itt csak „greenwash”, „zöld porhintés” folyik. De azt sem gondolhatjuk komolyan, hogy ezeknél a vállalatoknál csupa cinikus, sivataglelkű homo oeconomicus dolgozik, akik nap mint nap a világ képébe hazudnak, és aztán a profitért a saját lelkük üdvét is hajlandóak lennének áruba bocsájtani. Ha ezt gondoljuk, mi magunk vagyunk cinikusak.
A Hölgy és a Lovag sakkjátékot játszik a kövezett verandán, gótikus oszlopok között. A háttérben, a szélesre tárt ablakokon át kies tájra látni, bokorral, fűvel benőtt ligetes domboldalra.
Ez a miniatúra látható Alain Chartier, az egyik utolsó udvari költő összegyűjtött műveinek nyitólapján. A könyvet a szerző halála után jó emberöltővel, az 1460-as években állíthatták össze. S noha a következő oldalakon még csak említésre sem kerül a sakk, a kötet készítői bizonyára megfelelőnek gondolták a szépen megfestett ábrát annak jelzésére, hogy a kötetben foglalt dalok témája ez a férfi és nő közt szünet nélkül zajló taktikai játék, a szerelem.
Négyéves analfabéta koromban hallottam először: „Szemesnek áll a világ”. Történetesen Balatonszárszón nyaraltunk anyámmal, s én olyasmit értettem a szokatlan megfogalmazású mondatból, mintha a szomszédos Szemes volna a világ közepe. Ez mégis hihetetlenül hangzott, hát anyám megmagyarázta, hogy a szemes itt afféle élelmes embert jelent, aki érti az ügyeskedés módját, jobban boldogul másnál. Már ki is hűlt érdeklődésem, megfeledkeztem az egészről. Némi időbe telt, mire rájöttem, milyen álságos dolgot hirdet ez a példabeszéd, s magamban helyreigazítottam: Vagyis a szertelennek megy jól a sora, s még dicsérik is érte!
De hát nem ez az egyetlen hazugság itt, amit bölcsességként hirdetnek, majd a feje tetejére állítva megcáfolják az ellentétével. Itt van mindjárt a latinból átvett „Bátraké a szerencse”, amiről a német azt állítja, hogy „A butának van szerencséje”. A bátrak buták, vagy a buták bátrak? Vagy afféle falvédő-okoskodás az egész?
fehér
cérnaszálak
a feketeségen ponttól pontig
milyen mereven
kecsesen húznak vonalat
mintha arány és irány egyből csak úgy futtában
elérhető volna
értelemmel
az artista dolga megtalálni
nézd
csak
csupa
fej
A szeretet – bármennyire is ismert és hétköznapi jelenség – titok, misztérium. Nemcsak a filozófia számára, amely régóta próbálkozik magyarázatával. A keresztény vallás is annak tekinti, hiszen egyik központi eszméje a szeretet. Az Isten szeretet, mondja egy helyen az ige. Számos más helyen meg arról szól, hogy üres, hiábavaló az az ember, akinek a szívében nem él szeretet, és hogy a másik embernek adott szeretetet az Isten úgy veszi, mintha az felé irányulna. Szeresd felebarátodat – ha a felszólításról gondolkodunk, mélyreható összefüggések, következtetések rajzolódnak ki előttünk.
Különös és titokzatos dolog a szeretet a lélektan számára is. Érzés, emóció, késztetés, beállítódás, magatartásmód – ha kategóriába akarjuk sorolni. Mindegyikbe beleillik, de egyikben sincs a helyén. Személynek szóló, mert leginkább valakit szeretünk, de tárgyakra, dolgokra is vonatkozhat. Igaz, csupa személyes dologra, pl. hazára, közösségre, értékre, tevékenységre, ami számunkra kellemes és fontos.
A villanyszerelő néhány másodpercig csak nézett rám, mint egy hibbantra, és másodszor is megismételte a kérdést.
– Hová tegyem a tévé csatlakozóját? Lentre vagy az emeletre?
Lakást cseréltünk éppen, és az elektromos kábelek, dugaszok, villanykapcsolók helyét illetően kellett volna dűlőre jutnunk a szakemberekkel. Feleségem egy lépéssel távolabbról figyelte az események alakulását, és látszott az arcán, már kezdi belátni, hogy ezt a beszélgetést is inkább neki kellett volna lefolytatnia.
– Sehová – ismételtem meg én is, immár harmadjára. – Ugyanis nincsen tévénk.
– De nyilván vesznek majd – magyarázta a villanyszerelő, próbálván elmozdulni a holtpontról. – Akkor hová akarják majd tenni a tévét?
– Sehova se – mondtam erre én is olyan tagoltan, ahogy ő kérdezett. – Nem is lesz tévénk. Azért nem kell hozzá dugasz.
– Rendben – sóhajtotta a villanyszerelő. – Akkor az emeletre teszem.
Üzeneteket küldünk. Furcsa ez,
hisz egymás mellett élünk. Mégis így kell
hajóznia a szónak a palackban,
a véletlen hullámain. Talán
nem csapódik sziklához az üveg,
nem kóborol el az áramlatok
zavarosában, s egyszer, amikor már
nem is számítunk rá, egy ismeretlen
észreveszi, utána nyúl, s a párás
palackból előkerül a papír.
Hogyan olvassa majd? Közönyösen? Vagy
lelkesen, mint aki kincset talált?
Megérti? Félreérti? Lehet így is,
úgy is. Most nincs más dolgunk: írni, várni.
Csengery Kristóf írásai a blogon | Csengery Kristóf írásai a Liget folyóiratban
Mesében és mitológiában se szeri, se száma az egymást gyűlölő testvéreknek, s talán nem téved nagyot, aki úgy véli, hogy az irigységből fakadó áskálódások és alattomos kis rontások, no meg az égre kiáltó testvérgyilkosságok történetei mind tapasztalatokat rögzítenek – az újra meg újra megélt, megszenvedett, elborzasztó és bizonyára elkerülhetetlen eseteket örökítik olyan érzékletesen, hogy látható az indulattól égő bőr és hallható a bot zuhanása, a csontrepedés. Idefröccsen az áldozat vére. A testvérek kölcsönös, és főként tartós szeretete azonban vágykép, testetlen ábránd csupán jobbik énünkről, bár képzeletünkben úgy fénylik – mi? a lehetőség? –, mint a Kasztór és Polüneikész (vagy a Castor és Pollux) csillagpár a téli égbolton.
Az almafa lassan befejezi
karját széttárja:
hölgyeim
uraim
ennyi volt!
udvarunkig
(a hullámpalás kutyaólig)
ablakomig kitolt határain belül
holtig kosárkát álmodik
szellős polcot remél
pár szem földre pottyant
cirmos-héjú
hangyaláb taposta
nyári pillanat:
Különös események zajlanak az amerikai kormány berkeiben, elsősorban a kongresszusban. Ha a kormányzat többet költ, mint amennyi az adóbevétele, nyilvánvalóan kölcsönökből kell fedeznie a különbözetet. A nehézséget az a homályos szabály okozza, ami szerint az Egyesült Államok teljes adóssága nem lépheti át az X dollárt – az X összegét a kongresszus mindig a növekvő deficithez igazítja. A legutóbbi számítások szerint a kormányzat augusztus 2-án elérte volna az adósságplafont, és ha a kongresszus addigra nem szavazza meg a határérték emelését, az katasztrófahelyzetet okozhatott volna.
Nincs ember tévképzetek nélkül, mint ahogyan tévképzet sem létezik ember nélkül. Ilyen magasztos gondolatokat forgatva ültem a sárgára pacsmagolt karszékben és hallgattam a fejem fölötti territóriumból leszűrődő zajokat. A nesztöredék úgy hullott rám, akár régi falról a vakolat.
Nyári éjszaka volt, a család az igazak álmát aludta a vékony falú faházban, a tó felől fúvó szélben hajbókoltak a fák, mint fekete lovak, a gyér gyepet a holdfény fűrészpora hintette meg… én pedig virrasztottam az elhibázott festési akció nyomait viselő karszékben, nyitott füllel, kalapáló szívvel – és nyomoztam.
Az erőszak elérte az egyik legcivilizáltabb és lenyugodtabb európai országot, Norvégiát is. Nehéz elképzelni, hogy olyan ember született ott, mint Anders Behring Breivik, aki az utolsó adatok szerint 76 embert ölt meg Oslóban és a közeli Utoya szigeten. Az eset kapcsán beindultak az amatőr pszichológusok: különböző elképzelések születtek, amelyek az apjához fűződő rossz kapcsolattal vagy a barátnő hiányával magyarázzák a történteket. A magyarokat kellemetlenül érintheti, hogy Breivik imádja Magyarországot, egy Wall Street Journal blog szerint egyszer azt állította, „a magyar lányok dögösek”, de küldetése miatt le kell mondania közelebbi megismerésükről.
Az olyan új fogalom-kreációk, mint például „bio-földművelés”, „bio-termény” stb. értelmetlenek nyelvünk logikája szerint, hiszen semmit és mindent jelentenek egyszerre. Mert „biológiai” végső soron mindaz, ami terem, növekszik, és amiből közvetett vagy közvetlen úton táplálhatjuk magunkat. A nyugati zöldségpiacokon úgynevezett „bio-gazdák” „bio-burgonyát” vagy „bio-tojást” kínálnak, mint állítólag egészségesebb, „természetesebb” terményt. Ezek ellentéte a „holt gazda”, az „élettelen tojás”, illetve a „döglött burgonya” lenne, ami persze badarság.
palackpostám
attól vidám
hogy a puffadt vihar után
kisütött a nap délután
és
szerelmemmel ezért úgy fél öt körül
az átszellemített kékliláikat fénybe emelő katángok között kanyargó
hegyi úton
tenyeres talpas bodzák mentén
mentünk
legalább ötször de az sem kizárt hogy hatszor száz lépést tettünk
és ez a tettünk
mondhatom
tiszta munka volt alig támolygó kétségtelen haladás
semmi dilemma felemás az irányt és arányt illetően
a lépegetőnkben
ezért teszem szóvá adom hírül virtuális palackpostán röplapon
hogy megesett
hogy van ilyen nincs benne semmi üzlet
ez az egyesült tett
nem korrupció –
Az ötvenes évek elején, ha az ember akkor volt gyerek, vagy hat színest kapott egy dobozban, vagy tizenkettőt. Ezek rövid, félbevágott ceruzák voltak vagy „hosszú színesek”. A hatos dobozban volt piros, kék, sárga, barna, zöld és fekete, és csak most látom, hogy ezek a színek milyen erősen meghatározták, vagy legalábbis befolyásolták látásomat, és milyen erőteljes vonalat húztak valóság és képzelet közé.
A piros egészséges, életerős szín volt. Nem túl világos és nem túl sötét, de nem is vérpiros. Leginkább a szovjet filmek kolhozmenyecskéinek piros kendője egyezett vele. A kék – mai tudásommal berlini kék – a tenger minden affektáltság nélküli sötét kékje volt, elég durva szín, semmi álmodozás, egek, távolság, anyagtalanság. Semmi más árnyalat nem játszott bele, nyers, mély, tárgyilagos kék volt. A sárga meleg, napsütötte, és vidám volt, nem láttam magam körül semmit, ami olyan sárga lett volna, mint a ceruzák. Talán néha egy-egy nyári virág. A zöld sötét, megbízható erdei zöld volt, a barna is sötét, erdei fatörzs-szín. A feketét jóformán sohasem használtam. Zsíros, vastag vonalat hagyott maga után.
Az ember azt hinné: a befogadó országnak „menekült-ügyben” a védekezés, az elfogadás, a segítség a dolga, s csupán azt kell megítélni, mikor mi a helyes. „Békeidőben” senki nem gondolja, hogy védett, magabiztos „befogadóból” kiszolgáltatott menekült lehet. „Emigráns életérzés”!? Ugyan már! Kis kaland, nem?
1981 nyarán Ulmban egy idős amerikai asszony vendége voltam. Beszédet tanított nekem. Előtte Londonban felkerestem Czigány Lórántot, kértek, vigyek el neki valamit. Vacsora után mintegy mellékesen megkérdeztem: milyen esélyeim lennének, ha menedékjogot kérnék Londonban. „Először is… öreg vagy” – volt az azonnal válasz. (Harminchárom éves voltam akkor.) „Aztán meg… ma már mi a különbség? Két nappal később olvasod a Népszabadságot.” Ha nem, nem! – gondoltam megkönnyebbülten. Vékony kötetét adta emlékbe Lóránt. Gyökértelenül, mint a zászló nyele – ez a címe. Az emigráns-sorsról szól.
