A Hölgy és a Lovag sakkjátékot játszik a kövezett verandán, gótikus oszlopok között. A háttérben, a szélesre tárt ablakokon át kies tájra látni, bokorral, fűvel benőtt ligetes domboldalra.
Ez a miniatúra látható Alain Chartier, az egyik utolsó udvari költő összegyűjtött műveinek nyitólapján. A könyvet a szerző halála után jó emberöltővel, az 1460-as években állíthatták össze. S noha a következő oldalakon még csak említésre sem kerül a sakk, a kötet készítői bizonyára megfelelőnek gondolták a szépen megfestett ábrát annak jelzésére, hogy a kötetben foglalt dalok témája ez a férfi és nő közt szünet nélkül zajló taktikai játék, a szerelem.
A trubadúrköltészetben egyébként is elő-előkerül a sakkjátszma mint a szerelmi kapcsolat allegóriája, hiszen a kettő közti hasonlóságok nyilvánvalóak. Ez is, az is a másik fél óvatos bekerítéséről, lefegyverzéséről szól egy olyan küzdelemben, ahol mindkét résztvevő egyszerre ostromlott és támadó. Mindkettőben lépésről-lépésre feltárul a partner személyisége, akaratlanul is megmutatkoznak jellemének főbb vonásai. A sikeres udvarláshoz, mint a sakkjátszma megnyeréséhez, remek stratégiai érzék, emberismeret és előrelátás szükségeltetik. És végül mind a két esetben az ellenfél legdrágább kincsének, és egyben legvédtelenebb figurájának bekerítése a cél – az egyikben királynak hívják ezt a bizonyos féltve őrzött kincset, a másikban szívnek.
A lovag és a hölgy tehát sakkozik. A legszebb azonban a Chartier-féle miniatúrában, hogy az ismeretlen illusztrátor a terasz kövezetét, ahol a kétértelmű parti zajlik, szintén egy sakktábla mintázatához teszi hasonlatossá. Így az udvarló és imádottja ránézésre nem sokban különbözik az előttük fekvő tábla figuráitól. A királynő és a futó. Vagy: a királynő és a gyalog? Mert minden attól függ, ki kicsoda ebben a játékban. Sakkban tarthatja-e a lovag a hölgyet? Visszaveri-e a támadásokat a királynő?
Udvari szerelemről lévén szó, nem spontán fellángoló érzelmekről, a sakk a lehető legtalálóbb allegória. A trubadúrok által megénekelt viszonyok sokkal inkább hasonlítottak egy sakkjáték körültekintően megszabott szerepeihez és kiszámított lépéseihez, mint ahhoz, amit ma szerelemként ismerünk. Inkább jellemezte a kiszámítottság, mint a spontaneitás. Az udvari szerelemnek éppúgy megvolt a kötelező érvényű szabályrendszere és etikettje, mint a sakkjátéknak: a személyesség és az invenció is pontos keretek közé szorult. És mégis, mindkettőt lehetett olyan hévvel játszani, mintha semmi törvény nem kötné a trubadúr vagy a sakkozó kezét. A játszma komolyság nélkül ugyanis mit sem ér: a következő lépés fontolgatása, a másik gondolatának fürkészése, ha ideig-óráig is, de elfeledteti a résztvevőkkel, hogy ők csupán fölcserélhető figurák a feudális világ játékterén.
Ami a sakk őshazájában, Indiában még a világosság és sötétség kozmikus párharcának szimbolikus leképezése volt a világot jelképező mandalán, az araboknál pedig a földi háborúk modellje és iskolája, a késői középkor európai olvasatában a nemek közti útkeresés, valamint az érzelmek artikulálásának módja lesz. A szerelem analógiájának felfogott sakkjátékban a figurák egyszerre a lélek képességeinek és erőinek megszemélyesítőivé válnak, míg a tábla az ember belső tájait mutató térképnek felel meg.
A játszma lépéseiben a lélek névtelen szenvedélyei nyernek alakot és feszülnek egymásnak. A szándék, amely addig homályban maradt, megfoghatóvá válik, mi több: elhelyezhetővé a férfi és nő közti viszonyrendszer fekete-fehér koordináta-rendszerében. Ahogy a költészet, az udvarlási rituálé részeként felfogott sakk is a modern „én”, és vele a modern szerelemfelfogás kialakulásának egyik segédeszköze. A Hölgy és a Lovag szavak nélkül folytatják az örök játékot. És amikor a lovag már-már egy lépéssel közelebb kerül, hogy megszerezze az áhított győzelmet, a királynő egy kézmozdulattal megfordítja a játék menetét, halomra döntve ezzel, mint szokásos, a lovag hebehurgya és esztelen terveit.
Nacsinák Gergely András írásai a blogon | Nacsinák Gergely András írásai a Liget folyóiratban
