Liget 2003/9 | Nagy András - MIÉRT FÁJ A BÁLNA?
Vizekben élünk.
Mondják: csapatban úsznak, lassan, a mélytengerek fölött, mert a bálna épp a csapatban lehet önmaga, és, bizonnyal, viszont.
Mondják továbbá: ha feltűnik hullámok övezte hátuk fényes és sötét horizontja, amint kibukkan és elmerül a vízben, fürge csónakok indulnak feléjük a partról.
Mint hullámverte földrész, lassan mozog, sejtelmes és hatalmas, óceán közeli eredetmondákban fontos tájékozódási pont.
Amint a csónakok megközelítik a gyanútlan, hűvös óriásokat, a legbátrabb lép a sajkáról az eleven hullámra, hogy pontosan és tévedhetetlen erővel döfje bele a szigonyt.
Gyakorta észre sem veszi még a végzetes inzultust a bálna, a nagyság ilyenkor nem erő, inkább az ösztönös naivitás magabiztossága - ám ezután újabb és újabb sebek nyomán színesedik a víz, a sebekben egyre mélyebbre fúr a szigony, átláthatatlan, édeskésen zavaros hullámokkal csapkod a tenger.
A dráma ilyenkor különös fordulatot vesz: a sebzett lény nem menekül vissza a csapathoz, nem keresi védelmüket vagy vigaszukat, hanem önmagára marad, a többiektől növekvő távolságban azzal óvná társait, hogy agóniájában kiszolgáltatja magát vadászainak. Ne kövessék a csapatot, hiszen itt van ő, a maga mindinkább akaratlan sodródásában.
Mondják azután, hogy az aggódó társak ilyenkor mégis odaúsznak a vergődő óriáshoz, hogy ugyan mi történt vele?
Ilyenkor azután a fürge hajósok újabb szigonyokat ragadnak, mert bizony megduplázódhat a zsákmány.
Hol simul össze morál és etológia? Hol válik el? Kant csillagos ege, mely őt közismerten csodálattal töltötte el - miként odabent, az erkölcsi rend -, miként tükröződik a vizeken?
Ami tovább színesedik, ha a jól célzott szigonyok nyomán megduplázódik a vér sűrűsége, édes, sós, hűvös és meleg. Fürge csónakokon fürge emberek sietve végzik el azután, ami a bálnasors efféle beteljesedéséhez hagyományosan és szakszerűen szükséges - hiszen a vízi óriás minden porcikája felhasználható.
Igazi ünnep. Kettős bálnahalál.
A két test azután lassan és moccanatlanul közelít a parthoz. Ami a mélységek fölött egy-egy farkcsapás és uszonyrezdülés volt, az most evezősök megfeszített munkája. A víz még ellenáll. Majd a sekélyben ez is csökkenni kezd. Hogy elégedett mérlegeléssé finomítsa a mámoros kalkuláció: mosógép. Tízórai a gyereknek. Adótartozás. Alkoholos italok. Miegyéb.
De lehet-e másként mindez a mélytengeri darwinizmusban? És a hatalmas halottak kímélték-e egykor saját zsákmányukat? S azok az övéket, és így tovább, úgymond a tápláléklánc egész hosszában? És vigaszt jelenthet-e, ha a lény, úgy hisszük: nem érez?
A lényt érzik, hűvösen és nehezen, a test felbontása során: amint olajra, gigászi halszeletekre, gyógyerejű csontokra bomlik majd ott, a fövenyen, szakavatott mozdulatok nyomán. Hogy semmi se vesszen kárba.
Miért fáj a bálna?
Ha a tányéron párolgó tenger gyümölcse nem fáj? És persze a bélszín sem fáj, ahogy az omlós szeletbe döfött villa nyomán, az illatosra pirított olajjal még kicsorran némi vér?
Ott miért nincs Kant?
S a beköszöntő este csillagos ege alatt ünneplő bálnavadászok vajon nem borzadnának-e el ezen a villamozdulaton, s éppen nem az empatikus Schöngeist ínyenckedő fanyalgásával, hanem a blaszfémia rémületével? Hiszen számukra az egész lényben ott mozog közöttük a mindennapi szentség: kérődzik, bámul, lehever az autóforgalomban, szemléli az e világi nyüzsgést, az apadt tőgyű transzcendencia.
Aki - ne feledjük - a mi történetünk kezdetén már volt isten. Aki számunkra már mindinkább utazótáska, felsál, fésű, miegyéb, az valaha Héra volt, és párja: Zeusz is volt - maga a gyanútlan és megkívánt Európa egykor efféle bélszínek fölött utazott a vizeken.
Ezek másféle vizek?
Amelyben lemossák a vért, a beleket, homokkal tisztogatják a szerszámokat, majd kosarakba és vásznakba pakolva, hosszú menetben hordják haza a szétszabdalt lényt.
Mondják: ilyenkor a láthatáron lassan és sötéten feltűnik harmadik társuk, hogy megnézze, mitől ritkult meg a csapat. Ott úszik, fel és alá, túl a sekély vízen, hosszan, fel és alá. Fel és alá.
Mondják: így sirat.
RETRO-LIGET
avagy mit írtak, hogyan írtak a Liget szerzői öt, tíz vagy éppen huszonhárom évvel ezelőtt: jellegzetes, az akkori és a mai időkről is szóló részletek.
