Különös események zajlanak az amerikai kormány berkeiben, elsősorban a kongresszusban. Ha a kormányzat többet költ, mint amennyi az adóbevétele, nyilvánvalóan kölcsönökből kell fedeznie a különbözetet. A nehézséget az a homályos szabály okozza, ami szerint az Egyesült Államok teljes adóssága nem lépheti át az X dollárt – az X összegét a kongresszus mindig a növekvő deficithez igazítja. A legutóbbi számítások szerint a kormányzat augusztus 2-án elérte volna az adósságplafont, és ha a kongresszus addigra nem szavazza meg a határérték emelését, az katasztrófahelyzetet okozhatott volna.

A kormányzat költségeinek mintegy kétharmada eleve adott (egészségügyi hozzájárulások, nyugdíjak és hasonlók, amelyek politikai okokból érinthetetlenek és védelmi költségek, amelyeket ilyen rövid idő alatt nagyon nehéz lenne csökkenteni). Ha mégis változtatnak valamin, például a kormányzati adósság után fizetendő kamaton, az de facto azt jelentené, hogy az Egyesült Államok kormányzata fizetésképtelen.

Az adósságplafon emelése a republikánus párt ultrajobb szárnya, a Tea Party önfejűsége miatt ütközött nehézségekbe – ők ugyanis a lehető legkisebb kormányzatot akarják (vagy még annyit sem), ragaszkodnak a kormányzati költségek drasztikus csökkentéséhez, és közben elleneznek minden adóemelést. Több hónapnyi fáradságos tárgyalás után a republikánusok és a demokraták végre egyezségre jutottak, de a demokraták nem lehetnek túl büszkék: szó sincs közös áldozathozatalról, a terhet a szegény és középosztálybeli embereknek kell viselniük, nem a gazdagoknak. Washingtonban a „kompromisszum” szó a káromkodással lett egyenértékű, és ahogy az egyik kommentátor megjegyezte, a republikánusok már nemcsak a szavazóurnáknál akarják legyőzni az elnököt: a megsemmisítésére törnek.

A következmények beláthatatlanok lettek volna, ha nem jön létre a megegyezés. Az alapvető kormányzati szolgáltatások félbeszakadása elsősorban az amerikai állampolgárok életét keserítette volna meg. Az elmúlt évtizedekben az USA a világ bankáraként működött, akihez végső veszélyben fordulhattak az országok – így hirtelen tehetetlen helyzetbe került volna. Az új, vészesen közelítő recesszió felgyorsulásával csökkenne az amerikai igény az európai termékekre, és az USA belső recessziója és anyagi gondjai kiterjednek más országokra is. Nehéz pénzügyi helyzetben még az amerikaiak is lemondanak a barackpálinkáról és a libamájról.

Az egyik legnagyobb amerikai hitelminősítő intézet, a Standard and Poor’s leminősítette az USA-t a legjobb, AAA adósbesorolásról AA+-ra. Nem túl jelentős változás, de komoly pszichológiai hatást gyakorolt az amerikaiakra – bár a S&P már kétmilliárd dolláros hibát is követett el számításaiban, és sok szakértő szerint rossz vicc az egész. Az Egyesült Államok így már nincs az elit csapatban Németországgal, Norvégiával, Svájccal, Luxemburggal, Ausztriával és néhány más országgal együtt, hanem bekerült a másodmezőnybe, mint például Belgium. Sok éven át az USA remek befektetési lehetőségeket kínált, egyrészt a hitelminősítése, másrészt a politikai stabilitás miatt. Nos, ez is megváltozott. Ha magyar vállalkozóként befektetési lehetőséget keresnék, előbb néznék körül Kínában mint az Egyesült Államokban, és ha nem tetszene Kína, norvég állami papírokat vennék.

A médiakommentárok szerint az USA újra talpra áll, rendbe szedi a háza táját, és előbb-utóbb minden jóra fordul. Nem hinném. A tőzsde New Yorktól Ázsiáig összeomlóban van, és Obama elnök közben lélekemelő beszédeket tart, ahelyett, hogy cselekedne. Míg Róma égett, Nero verset szavalt. Nem valószínű, hogy rövid távon javul a helyzet, ezért az európai államok jobban teszik, ha más országhoz kötik a szerencséjüket. Amerika kiesett a játékból, és egyelőre úgy tűnik, nem is próbál visszakerülni a mezőnybe.

foto | 500px.com

Richard Quandt írásai