A villanyszerelő néhány másodpercig csak nézett rám, mint egy hibbantra, és másodszor is megismételte a kérdést.
– Hová tegyem a tévé csatlakozóját? Lentre vagy az emeletre?
Lakást cseréltünk éppen, és az elektromos kábelek, dugaszok, villanykapcsolók helyét illetően kellett volna dűlőre jutnunk a szakemberekkel. Feleségem egy lépéssel távolabbról figyelte az események alakulását, és látszott az arcán, már kezdi belátni, hogy ezt a beszélgetést is inkább neki kellett volna lefolytatnia.
– Sehová – ismételtem meg én is, immár harmadjára. – Ugyanis nincsen tévénk.
– De nyilván vesznek majd – magyarázta a villanyszerelő, próbálván elmozdulni a holtpontról. – Akkor hová akarják majd tenni a tévét?
– Sehova se – mondtam erre én is olyan tagoltan, ahogy ő kérdezett. – Nem is lesz tévénk. Azért nem kell hozzá dugasz.
– Rendben – sóhajtotta a villanyszerelő. – Akkor az emeletre teszem.
És tényleg oda tette. Ez volt az egészben a legérdekesebb. Hogy számára ez az opció nem létezett. Lehet, hogy valakinek még nincs tévéje. Vagy hogy nincs, mert a lakással együtt azt is lecseréli. De hogy nem is áll szándékában beszerezni egyet, az nemigen fért a fejébe. Onnantól inkább a feleségemhez beszélt, mert az előbbi dialóg nyomán nyilvánvalóvá lett számára, hogy értelmes válaszokat értelmes kérdésekre tőle kaphat.
Így gondoltam én is. Nekem biztosan nem lett volna merszem a munkásokkal visszabontatni a már kész, bár kissé hevenyészett betonlépcsőt, aztán újra fölépíttetni. Én nem vettem volna észre, hogy ez vagy az nem vízszintes vagy nem függőleges. Ő pedig nemcsak észrevette, de csudálatos kommunikációjával elérte, hogy secperc alatt szétverjék, újrarakják, kiegyenesítsék, lesimítsák a szóban forgó bármit. A villanyszerelő is belátta ezt, és békén hagyott a kábelekkel.
Az építkezésen túl azonban családunk tagjaival is meg kellett vívnunk ugyanezt a csörtét. Jó néhány évig tartott, amíg belátták, hogy nekünk csakugyan nem hiányzik a tévékészülék a lakásból: addig időről időre akadt egy rokon, aki puszta szívjóságból nekünk akart ajándékozni egyet, mondván, ne legyünk annyira elvágva a külvilágtól. Mások csak a szemükkel keresték, amikor nálunk jártak, hol, merre lehet az obligát bútordarab. Egyszer még a szomszéd is felajánlotta, hogy szerez. Aztán lassacskán megszoktak bennünket.
Legalább ilyen érdekes az is, ha csak szóba kerül az ügy. A legtöbben őszinte elismeréssel adóznak nekünk, úgyszólván hátba veregetnek, és megjegyzik, hogy bizony, milyen igazunk van. Ha rajta múlna, közli ilyenkor a beszélgetőpartner, nekik se lenne. Csak hát a gyerek, vagy az asszony, teszik hozzá. Ők nézik (mindig a többiek), én igazán be se kapcsolnám, ha nem volna.
Ott van aztán a másik típusú reakció: ilyenkor elismerik ugyan, hogy használják a készüléket, de nem mulasztják el megemlíteni, hogy ők családilag csak és kizárólag a dokumentumfilmes csatornákat nézik – igazán öröm hallani, mert ezek alapján nekem úgy tűnik, hogy gyakorlatilag mindenki éjt nappallá téve ismeretterjesztő műsorokat habzsol. És végül vannak néhányan, őszinte emberek, akik leplezetlen megütközéssel kérdezik: „De akkor mit csináltok esténként?”
Az igazi nehézség azonban ezeknél a több-kevesebb rendszerességgel ismétlődő párbeszédeknél abban áll, hogy bajos volna megmagyarázni az okot, ami e különös döntés hátterében rejlik. Nekünk ugyanis nem elvből nincsen tévénk. Nem húzódik meg határozott ideológia és kikezdhetetlen érvrendszer a tévétlenség mögött. Egyszerűen csak nincs, olyan elvtelenül és passzívan nincs, ahogy nincs kerti öntözőrendszerünk vagy billiárdasztalunk.
És ugyanolyan visszavonhatatlanul. Mindössze arról van szó, hogy nincs rá időnk.
A tárgyak így is, úgy is körülvesznek bennünket, nem kérdezik, csak belépnek az életünkbe, valahogy felbukkannak, és attól kezdve lehet rakosgatni őket. Legfőképp apróságok teremnek így a semmiből, res ex nihilo, amik arra játszanak, hogy az embernek úgyse lesz szíve kidobni, ha már egyszer a kezébe fogta. Akkor már inkább helyet keres nekik.
Tapasztalatom szerint a dolgok csak úgy teremnek; képződnek, ahogy a csillagködök. Persze van, amit megvásárol az ember, de ez a lakásokban fellelhető tárgyaknak csak igen kis hányada. A többiek valahogy odakerülnek, materializálódnak a végtelen potencialitás tartományából, nincs mit tenni, legfeljebb kerülgetni lehet őket. Különösen kisgyerekek környezetében indul meg a tárgyak burjánzása. Mármost az ember igyekszik valahogy gátat vetni ennek. Észrevettem, hogy bizonyos paraméterek fölött az ilyen ad hoc tárgyaknak már nehezebb észrevétlenül átcsusszanniuk a potencialitásból az aktualitásba, és ha kellőképp résen vagyunk, gátat vethetünk elszaporodásuknak.
Mert nyilvánvaló, hogy a tárgyak az emberi lények idejét akarják; és aki sok időt szán arra, hogy figyelje maga körül az életet, izgatott és derűs várakozással, mint ahogy a vadászok fürkészik az erdőt, annak alighanem kevés ideje marad a dolgokra, tárgyakra, kacatokra, és alighanem a meglévők is lassan eltűnnek a közeléből, magára hagyván őt az életével.
Nacsinák Gergely András írásai a blogon | Nacsinák Gergely András írásai a Liget folyóiratban
