Nincs ember tévképzetek nélkül, mint ahogyan tévképzet sem létezik ember nélkül. Ilyen magasztos gondolatokat forgatva ültem a sárgára pacsmagolt karszékben és hallgattam a fejem fölötti territóriumból leszűrődő zajokat. A nesztöredék úgy hullott rám, akár régi falról a vakolat.

Nyári éjszaka volt, a család az igazak álmát aludta a vékony falú faházban, a tó felől fúvó szélben hajbókoltak a fák, mint fekete lovak, a gyér gyepet a holdfény fűrészpora hintette meg… én pedig virrasztottam az elhibázott festési akció nyomait viselő karszékben, nyitott füllel, kalapáló szívvel – és nyomoztam.

Valamikor az esti film után kezdődött, tíz óra tájt. Könnyed kaparászás, apró karmok huzigálása a padláson. Feleségemet kérdeztem, hallja-e, amit én hallok; miután hallgatózott és kijelentette, hogy nem hallja, amit hallani vélek, úgy döntöttem, én se hallom. A biztonság kedvéért megnéztem, nincs-e a zakóm felső zsebében büdös sajt (nem volt zakóm), nem perceg-e a foglalatban a haldokló izzó (nem percegett), majd nekifogtam az elalvás előtti olvasásnak a mindenes szobában, míg a család nyugovóra tért a cseppnyi hálóban.

Az első néhány perc zavartalanul telt. Másfél hete nyaraltunk itt, volt már időm beazonosítani és megszokni a kert különféle zörejeit: lomblármát, az ágakon randalírozó, alkonyatkor és pirkadatkor megtébolyodó madarak toll- és csőrricsaját, a bokrokat hideg levegővel összebogozó szél sziszegését, a szomszédok jövés-menését is. Ezen az éjszakán sem volt tökéletes csönd, bár vigyázni kellett még a könyvlapozással is, mert a mozdulat valóságos égiháborút keltett.

Éppen izgalmas részhez jutottam, amikor felébredtek a szörnyek a padláson. Amiről családom nem volt hajlandó tudomást venni, csak vonogatták a vállukat és fintorogtak, igenis életre kelt – a tévképzetek vígan orgiáztak fejem fölött; a gyerekkor rémei ricsajoztak: koboldok, vámpírok, démonok és csontroppantók, ködlények, boszorkányok, szőrös jetik, kísértetek – és én karszékemben szeppenten tűrtem a szellemlármát.

Meg se fordult a fejemben, hogy hallucinálok, ám az se jutott eszembe, hogy védekezzek: seprűnyéllel, kalapáccsal vagy fokhagymafüzérrel, és végképp nem, hogy felhatoljak az idegen területre. Igazság szerint azt se tudtam, hol van a padlásfeljáró, csak gyanítottam – homályos sejtésekkel viszont nem lehet keresztes háborúba vonulni! Úgyhogy vettem néhány mély levegőt, összeszedtem huszonegyedik századi bátorságomat, ami a technikán alapult, és megtisztítottam elmémet a gyerekkori képzetektől. Racionális megoldást kerestem és találtam: a szél űzi-hajtja a fenti papírcetliket vagy ősöreg kábelt hajlítgat.

A környék elbitangolt szellemei megnyugodhatnak, a lények hazatérhetnek – én végeztem velük. Ezen felbuzdulva léptem ki a teraszra, mellkasomat kitárva a nyugodalmas esti szélnek.

De tökéletes szélcsend volt. A kert akár egy óriási, összegyűrt, sötét lepedő. A lombok egymást átölelve aludtak, mozdulatlanul.

Mi motoz hát odafönt? Ha nem a szél, akkor micsoda?

Percek teltek, órák múltak – és a megriadt kisfiú szótlanul gubbasztott a karosszékben, teste köré bolyhos takarót gyűrt.

fotó | 500px.com

Kutas József írásai a blogon | Kutas József írásai a Liget folyóiratban