RETRO-LIGET
 

Liget 1991/3  |  Buda Béla - A SZERETETRŐL

A szeretet – bármennyire is ismert és hétköznapi jelenség – titok, misztérium. Nemcsak a filozófia számára, amely régóta próbálkozik magyarázatával. A keresztény vallás is annak tekinti, hiszen egyik központi eszméje a szeretet. Az Isten szeretet, mondja egy helyen az ige. Számos más helyen meg arról szól, hogy üres, hiábavaló az az ember, akinek a szívében nem él szeretet, és hogy a másik embernek adott szeretetet az Isten úgy veszi, mintha az felé irányulna. Szeresd felebarátodat – ha a felszólításról gondolkodunk, mélyreható összefüggések, következtetések rajzolódnak ki előttünk.

Különös és titokzatos dolog a szeretet a lélektan számára is. Érzés, emóció, késztetés, beállítódás, magatartásmód – ha kategóriába akarjuk sorolni. Mindegyikbe beleillik, de egyikben sincs a helyén. Személynek szóló, mert leginkább valakit szeretünk, de tárgyakra, dolgokra is vonatkozhat. Igaz, csupa személyes dologra, pl. hazára, közösségre, értékre, tevékenységre, ami számunkra kellemes és fontos.

Odafordulást, vonzódást, érdeklődést, kötődést, érzelmi élményt jelent a szeretet, de mindennél több, más, valami különleges, sajátos. Érthető a szeretet, és nem is. Olykor okát tudjuk adni, hogy valakit miért szeretünk, máskor nem értjük egészen. Természetes, hogy szeretjük, ami értéket jelent, tudjuk, hogy a felénk áradó szeretet szeretetet vált ki, szimpatikusnak, rokonszenvesnek mondjuk, akit megkedvelünk, és ezzel értelmezzük, hogy ő hasonló hozzánk. Még könnyebben megnevezzük, hogy valakit vagy valamit miért nem szeretünk. Amit ilyenkor elmondunk, abból kitűnik, hogy nagyon más, mint amilyenek mi vagyunk vagy szeretnénk lenni, ami nekünk érték. Valami Ariadné fonalat találunk, s ez irányadó lehet a szeretet fogalmi labirintusában.

A szeretet énünkből fakad, énünk ellenőrzése alatt áll. Arra irányul, ami velünk azonos, legyen az személy vagy tárgy, esetleg elvont jelenség vagy szimbólum. Amit és akit szeretünk, énünkbe próbáljuk vonni, és ugyanakkor énünket akarjuk kiterjeszteni rá. A szeretet így különös kapcsolat a külvilággal, amelyen át kölcsönhatások áramlanak: magunkba veszünk és átadunk dolgokat.

A gyakorlati lélektanból tudjuk, hogy a szeretet megnyitja az én határait. Míg általában az én úgy működik, mint valami totalitárius állam gépezete – vagyis görcsösen őrzi a határokat, mindent ellenőrizni akar, ami vele kapcsolatosan történik, mindenről tudni szeretne –, a szeretet sajátos „liberalizmust” eredményez.

A szeretett személy olyan tulajdonságai is kedvessé válnak, amiket másokban nagyon is kifogásoltunk, a szeretett ügy vagy dolog nem tetsző vonatkozásait is mentegetjük. A feltámadó szeretet személyiségváltozást okozhat, pl. egy-egy barátság átalakíthatja az értékrendet, vagy ha elköteleződünk egy ügynek, másképpen vélekedünk róla, mint korábban. A közelmúltból ismerhetjük – és félő, jövőnk is tartogat ilyen tapasztalási alkalmakat –, hogy tiszta lelkű, humanista emberek „túlkapássá” szelídítik pártjuk ijesztő tetteit, tetteket, amelyeket önmagukban, a szeretet és a kötődés háttere nélkül élesen elítéltek volna. Ismerhetjük, hogy milyen elnéző, megértő a szülő a gyereke iránt, és azt is tudjuk, hogy a szeretet elmúlásával párhuzamosan feltűnnek a másikban a súlyos hibák, amelyek persze akkor is megvoltak, amikor a szerelem vagy a barátság kialakult, de akkor nem vettük észre, vagy éppen nagyon is elfogadtuk.

„Szeretem hibáit / Jóságánál jobban” – írja Ady, és ebben nagyon finom megfigyelés rejlik, finom megkülönböztetés, amire a legtöbb ember a szeretet kibontakozásakor nem is képes. A hibák rendszerint erényekké magasztosulnak, és csak sokkal később vesztenek fényükből, és tűnik fel mögöttük valami másféle lélektani valóság.

A szeretet tehát valamiféle azonosulás. Egyesülés, összeolvadás, rezonancia. Nyitás és oldódás. Ha folytatjuk a totalitárius állam hasonlatát (hiszen olyan jól ismerjük ezt a képletet, használjuk hát legalább magyarázó metaforának), akkor elmondhatjuk, hogy az én általában nagyon ügyel arra, hogy kifelé jó képet nyújtson magáról. Csak a szépet igyekszik felszínre engedni. Problémákról, bajokról nem szívesen beszél. Jó tulajdonságokat csillogtat, sikert fejez ki vagy sejtet. Bezárkózik, ha valaki ezt nem fogadja el. A szeretet jegyében ez a törekvés alábbhagy, az egész magatartás természetesebbé válik, feltámad a késztetés, hogy titoknak számító dolgokat is elmondjunk a szeretett másiknak, hogy lényünk gyengéit, hibáit is megmutassuk, ha már meghaladni nem tudjuk (mert ha lehetséges, persze, előbb megpróbálunk jobbak lenni).

Mindez, és a szeretet jegyében fellépő és érzékelhető sokféle más lelki esemény teszi a szeretetet misztikussá. Különleges az önzés és az önzetlenség dialektikája is a szeretetben. Hiszen a szeretet kisajátítás, s ritkán hiányzik belőle a féltékenység, ugyanakkor az önfeláldozásig menő önzetlenség, a kitárulás és adakozás netovábbja. Szeretetből ölnek leggyakrabban, de halnak is meg mártíriumban, és semmi sem tud korlátozni a szeretetnél jobban – meg felszabadítani sem. Az én kiürülhet a szeretetben, de fel is tud töltődni. A szeretet lehet varázs, amely a csúf levelibékából királyfit vagy királylányt támaszt, de a szeretetben annyira feladhatjuk önmagunkat, hogy a szeretet tárgya nélkül nem kell az élet sem.

illusztráció | Varga Zoltán Zsolt szobra

RETRO-LIGET
avagy mit írtak, hogyan írtak a Liget szerzői öt, tíz vagy éppen huszonhárom évvel ezelőtt: jellegzetes, az akkori és a mai időkről is szóló részletek.

Ligetszépe, 2004