AZ ORÁKULUM EMLÉKEZIK

Aznap délután a szokásos társaság jött össze nálunk, Kassowitz, a rajzoló, Kanyák Lajos, a házunk alagsorában, saját kis műhelyében dolgozó géplakatos, és Berti bácsi, gönyűi postamester, apám nagybátyja.

Eleinte beszélgettek, Kanyák előadta a legújabb találmánya körüli izgalmakat. „Az elektromos szakállvágómról van szó, a prototípus már elkészült, kiválóan működik. A legsprődebb szőrzetet is kaszabolja… Az örmény Dragomán, aki a csarnokban fűszereket árul… Láttátok már a Dragomán szakállát? Közelről? A drótszerű gubancos rengeteget úgy nyírta múlt pénteken, mintha zsenge pázsitocskát egyengetne egy angliai közparkban!” „Ejha”, csettintett apám. „Hajvágásra is jó?”, kérdezett keresztbe Berti bácsi. „Naná, hogy jó, lehet a kopasz fejeket gyártani vele futószalagon!”

„De valami gikszer beütött, ugye, Lajos?”, görgette tovább a beszélgetést apám. „Beütött, az iskoláját, jól mondod! Se a drüblit, se a flexhüvelyt nem tudom beszerezni, az egyiket Svédországban, a másikat Belgiumban gyártják… De hogyan hozassak be most alkatrészeket?! Egyetlen működő készülékem van, nem tudom az eszközt piacra dobni!”

„Ha ez így megy tovább, olyan szőrösek leszünk, mint az ősemberek…”, dünnyögte Kassowitz. „Vagy mint Kossuth apánk”, vigyorgott Berti bácsi. „De amíg van ollónk, legalább formára vághatjuk a szakállunkat!”

Ilyesféleképp folyt a szó komolyság és viccelődés határán, mígnem este nyolc felé előkerült a fiókból a kártya, és apámék ultizni kezdtek. Tízfilléres alapon, viszont a kontrák lehetőségét Fedák Sáriig, azaz hatvannégyszeres tétnövelésig engedélyezve. A háttérben, a szoba sarkában sercegve szólt a nagy, fényesre polírozott Orion rádió.

Édesanyám mindenképp kedvében akart járni apámnak, no meg persze a vendégeknek, a szomszéd özvegyasszonytól, Julikától szerzett tojásokat és margarint, rizs, tejpor, cukor és lekvár egyébként is volt otthon, minden összegyűlt, ami a rizskochhoz kell, nem sok idő telt el, és már pirult a sütőben a sütemény teteje.

A kártyázók a nagyszobában egyre sűrűbben emelgették orrukat a konyha felé.

– Bocsánatot kívánok – szólt a géplakatos, szippantott egyet ő is levegőbe, majd sajnálkozó arckifejezést vágott, amely azonban pillanatokon belül kaján vigyorgásba szaladt át –, de ezt az ultit én most elfogtam! – Ezzel rácsapta a zöld kilencest apám hetesére, majd besöpörte az asztal közepéről a pénzkupacot.

Apám innentől kezdve folyamatosan vesztett, akár saját bemondást igyekezett megjátszani, akár mások vállalásait rontani, semmi nem sikerült neki. A rizsfelfújthoz hozzá se nyúlt, és a kártyázás közbeni szokásos tréfálkozásból is kikoptak a megjegyzései.

Este kilenckor a rádió bemondta, hogy Újvidéken légiriadó van.

Édesanyám bejött a konyhából, megállt a kártyaasztal mellett. A bemondó sorolni kezdte a további településeket, amelyeket veszély fenyeget. „Mohács, Baja…”

Átmentem a kisszobába, és kinéztem az utcára. Szemben velünk a Horn Ede 16-ban, az Intézmény ablakain szokás szerint összehúzták a sötétítőfüggönyöket, de a vékony réseken át látszott, hogy mögöttük villanyfény ég. Légiveszély ide, légiveszély oda, a kupleráj üzemel.

A nagyszobában rendületlenül folyt a kártyacsata.
– Laci, én Tibikével lemegyek a pincébe! – jött be másodszor is anyám, megállt, nézte apámat, a többi kártyázót, tördelte a kezét, aztán visszament a konyhába.
– Új lapok, új remények – vette kézbe Berti bácsi a paklit, és osztott.

„Csepel, légiriadó…”, sercegett az Orion.

- Továbbmennek – szólt Kassowitz, álmatag hangon, mint aki mellékes megjegyzést tesz az időjárásra. Holnap eső várható a Tiszántúlon.
- Továbbmennek – toldotta Kanyák is. – Mindig továbbmennek. Rá a burkusra… Negyven száz!
- Betli – vágta rá azonnal Kassowitz, betolva a megnövekedett tétet.
- Terített betli – emelte a licitet a géplakatos, magabiztos hangon, a száját elhagyó súlyos szavakhoz illő hangsúllyal. Újabb fémpénzek vándoroltak az asztal közepére.

A távoli morajlás, amely eleinte alig hallatszódott, mély búgássá fejlődött, és a Liberátorok hangja lassan betöltötte az egész várost. Amerikai bombázók.

– Piros húsz száz ulti terített durchmars – jelentette be apám tagoltan, nyomatékosan, ám rekedten és enyhén remegő kézzel. Ez a maximális vállalás ultiban, semmilyen bemondással nem lehet fölé menni. A betlisták ítéletvégrehajtókhoz méltó képpel néztek vissza rá, apám felállt, kihúzta a háta mögött álló tálalószekrény egyik fiókját, kivett valamit, visszaült a fotelba, és két színes, kisimított papírpénzt helyezett maga elé az asztallapra. Néma csönd támadt, aztán a körben ülők szép sorjában felmondták a kontralistát a színésznőig. Az asztal közepén iszonyatos pénzhalom tornyosodott, a tetejébe pedig beletűzve, mint kalapba a bokréta, a piros százpengősök meredeztek.

Levegőt is alig mertem venni az izgalomtól, ott állt a szoba közepén az összes játékos összes pénze, szüleim többhavi keresete… Apa most fog visszanyerni mindent! Vagy… de ebbe bele se mertem gondolni.

Apám komótos precizitással leterítette a lapjait, és elkezdte a kört lejátszani, amikor megdobbant a föld, és leírhatatlan égzengés, robbanás, sivítás, csörömpölés zúdult ránk… Kezemet a fülemre tapasztottam, megtántorodtam, de közben láttam, hogy a lakásban dőlnek el a tárgyak, fejest ugorva hullanak alá a földre, a levegőben pedig az ultiparti kártyalapjai szálldosnak a lengő csillár és az elbiccent asztal között.

Életemben háromszor láttam ilyen szállingózást… Az első ez volt, a másodikat nem mondom el, mivel megtörtént eset, és külön elmesélést igényel, a harmadikkal évtizedekkel később találkoztam, a hetvenes évek végén moziban megnéztem a Zabriskie Point című filmet… Nos, aki látta, nem fogja soha elfelejteni a film végén a színes tárgyak szállingózását! A tárgyak, amikor így fittyet hánynak a gravitációnak, amikor szárnyra kelnek, és libegnek és forognak, rövid időre megmutatják a lírai oldalukat, röpke pár pillanatra, amíg földbe nem csapódnak, és meg nem semmisülnek, vagy vissza nem költöznek a hétköznapiságukba, megmutatják, hogy ők is szeretik a vonatkozások fellazulását, az elszakadás és önállósodás szépséget… a szabadságot.

De térjünk vissza a Horn Ede utcába.

Bár bespalettáztuk a nagyszoba ablakait, a légnyomás átszakította az egészet, a spaletták lógtak, az ablaküveg szétrobbant, és az utcáról fény és por áradt befelé… Csengő füllel odarohantam az egyik ablakhoz, vagyis a helyéhez, és kinéztem az utcára. Először semmit nem láttam, csak fényeket a porfüggöny mögött… Aztán kirajzolódott a szemközti épület égő csonkja… a földszintje… a további három emelet hiányzott róla.

– Lebombázták a kupit… – jelentettem be ünnepélyesen, önkéntelenül is apám nyomatékos hanghordozását utánozva. „Terített durchmars!”
A vendégek mind odatódultak mellém, és döbbenten nézték a pusztulást.

Egyetlen ember nem jött oda, apám. Apa a szoba közepén négykézláb, a padlóról, a törmelékek közül próbálta a kártyalapjait összeszedegetni. Egy üvegszilánk megvágta az ujját, azt szívogatta, de a másik kezével közben turkált tovább.

Anyám a férjét nézte, aztán odafordult Berti bácsi, Kassowitz és Kanyák Lajos is. Végül Kassowitz szólalt meg.
– Hagyjad, Laci… Tudjuk, hogy megnyerted…
Apám nagy nehezen feltápászkodott, bámult maga elé, majd körbe, a viharvert lakásra, aztán fáradt mozdulattal visszadobta a földre az összeszedett kártyalapokat. Némelyiknek a széle véres volt.
– Az nem ugyanaz, mintha végigjátszhattam volna…

Kállay Kotász Zoltán írásai a blogon | Kállay Kotász Zoltán írásai a Liget folyóiratban