Liget 2002/6 | Kámán Balázs - IKREK
Mesében és mitológiában se szeri, se száma az egymást gyűlölő testvéreknek, s talán nem téved nagyot, aki úgy véli, hogy az irigységből fakadó áskálódások és alattomos kis rontások, no meg az égre kiáltó testvérgyilkosságok történetei mind tapasztalatokat rögzítenek – az újra meg újra megélt, megszenvedett, elborzasztó és bizonyára elkerülhetetlen eseteket örökítik olyan érzékletesen, hogy látható az indulattól égő bőr és hallható a bot zuhanása, a csontrepedés. Idefröccsen az áldozat vére. A testvérek kölcsönös, és főként tartós szeretete azonban vágykép, testetlen ábránd csupán jobbik énünkről, bár képzeletünkben úgy fénylik – mi? a lehetőség? –, mint a Kasztór és Polüneikész (vagy a Castor és Pollux) csillagpár a téli égbolton.
Léda fiainak meséje a megszámlálhatatlan változat egyikében sem nélkülözi az emberi és isteni aljasságot; annál csodálatosabb, a mitológiák világában pedig végképp szokatlan, ahogy rontásnak-rombolásnak ellenszegülve ragaszkodnak egymáshoz. Olyannyira, hogy az unokatestvéreikkel vívott harc után sem kell elválniuk: a halandó Kasztór nem követi a többi halandót, nem kerül csak úgy, egyszerűen az Alvilágba, mert a halhatatlan Zeusz-fatty, Polüneikész inkább lemond az olimposzi öröklétről, s addig-addig szívóskodik, míg az uralkodó isten „belátja”: az elválaszthatatlanoknak hol a fényben, hol a sötétségben, de mindig együtt van helyük.
Csakhogy – megismétlem – sem Kasztór, sem Polüneikész arcát, mozdulatait nem látom, s nem is igyekszem őket valamilyennek elgondolni, hagyom, eltűröm a jellegtelenségüket, pontosabban jel voltukat, hiszen a különféle ábrázolásokon is – ahogy kézen fogva állnak, egymás felé nyújtják a karjukat, vagy kisfiúként mintha együtt ringatóznának – semmilyenek. Kettejük összetartozása is ábra, jel csupán, mint a római kettesre emlékeztető Ikrek-szimbólum. És persze nem úgy jellegtelenek, ahogy általános iskolai társaim, a Kálmán-ikrek, akiknek annyi bajuk volt egymással, hogy ötödiktől más-más osztályba jártak. Zoli az A-ba, velem, Laci meg a C-be, és sohasem érkeztek, nem mentek haza együtt. Az osztálykülönbség azonban éppúgy nem tudta igazán elválasztani őket, ahogyan a gonddal választott más-más színű trikó, sapka, dzseki sem. Zoli nem tudott Zoli lenni – tanároknak, gyerekeknek ő csak az A osztályos Kálmán-fiú maradt, legfeljebb alkalmanként hozzátettük vagy hozzágondoltuk, hogy a piros inges Kálmán-fiú, ellentétben a kék inges C osztályossal. S minél inkább erőlködtek – talán pszichológus tanácsára –, hogy semmi se kösse őket össze, annál kevésbé tudott hozzájuk kötődni bárki. Nagyon jól emlékszem összetéveszthető kerek arcukra, vékony karjukhoz, lábszárukhoz képest zömök törzsükre, a sűrűn váltogatott frizurákra, sörtétől a bili segítségével nyírt hülye-gyerek bozontig, de nem két gyerekre emlékszem, csak egyre – s tudom, hogy azt kettővel kell szorozni.
Miért rühellték egymást? Csak. Nyilván mert ikrek voltak, mert annyira hasonlított egyik a másikra, s éppen elég volt ki-ki magának. Sok is. Mert nem szívesen végeztek szorzást magukról, magukban – vagy hogy kell ezt mondani? Hogy különbözött-e a természetük? Talán igen, talán nem nagyon. Lekötötte, és láthatóan betöltötte őket a reménytelen távolságtartás. Ha jól meggondolom, Zoli, akivel mégiscsak sok időt töltöttem közös légtérben, a legzártabb, legunalmasabb osztálytársaim közé tartozott. Még jellé sem szublimálódhatott, ahhoz kicsik is voltunk. Meglehet, ha Kálmán Zoli nem iker, ha csak úgy egy a többi gyerek között, réges-régen elfelejtem. Ha!
És ha nem súrolja neve az én nevemet. Bennünket mennyire különböztetett meg az a keskeny betű, az a daloló „l” hang? A névsorban előttem szerepelt, ennyi. Végtére valakinek szerepelnie kellett előttem, és Kemény Anita se jelentett nekem sokat, bár ő meg utánam következett. Szép, bólintok most, szép, hogy húsz év után még tudom. Szép? Mindegy.
Szóval hatodikig fel sem merült Kálmán Zolival a név-testvérség, de akkor új történelem tanárnőt kaptunk, fiatal, talán friss diplomás, minden tanárunkat lekörözően ostoba lányt, aki mintha észre se venné, hogy kiröhögjük. Ő kérdezte meg az első órán, hogy ikrek vagyunk-e – mármint Zoli meg én. Türelmesen tanulmányozta a naplót, biflázott, egyelőre csak magát tanította: bizonyára a legfontosabbnak vélte, hogy gyereket kapcsoljon minden névhez. Kálmán Zolin túljutott, s ragyogó arccal, mondhatni örömteli felfedezésként kérdezte, hogy ikrek vagyunk-e. Én meg – szégyellhetem, hiába – dühösen vágtam neki vissza, hogy Zoli iker, de én nem. Nézett bambán. Az indulatomat éreznie kellett. Senki akkor nem igyekezett felvilágosítani. A többiek röhögtek – és hát nem a csillagos ég alatt, hanem a szabvány osztályteremben.
RETRO-LIGET
avagy mit írtak, hogyan írtak a Liget szerzői öt, tíz vagy éppen huszonhárom évvel ezelőtt: jellegzetes, az akkori és a mai időkről is szóló részletek.
