Liget 2002/5 | Vidor Miklós - KÖZMONDÁSAIM
Négyéves analfabéta koromban hallottam először: „Szemesnek áll a világ”. Történetesen Balatonszárszón nyaraltunk anyámmal, s én olyasmit értettem a szokatlan megfogalmazású mondatból, mintha a szomszédos Szemes volna a világ közepe. Ez mégis hihetetlenül hangzott, hát anyám megmagyarázta, hogy a szemes itt afféle élelmes embert jelent, aki érti az ügyeskedés módját, jobban boldogul másnál. Már ki is hűlt érdeklődésem, megfeledkeztem az egészről. Némi időbe telt, mire rájöttem, milyen álságos dolgot hirdet ez a példabeszéd, s magamban helyreigazítottam: Vagyis a szertelennek megy jól a sora, s még dicsérik is érte!
De hát nem ez az egyetlen hazugság itt, amit bölcsességként hirdetnek, majd a feje tetejére állítva megcáfolják az ellentétével. Itt van mindjárt a latinból átvett „Bátraké a szerencse”, amiről a német azt állítja, hogy „A butának van szerencséje”. A bátrak buták, vagy a buták bátrak? Vagy afféle falvédő-okoskodás az egész?
Annál mélyebben meggyökeresedett bennem, amit nagyanyám szinte mellékesen ejtett el az ebédlőasztalnál, valami régi história említésekor: „A kimondott szó után hétlovas hintóval jár a bánat, mégsem éri utol”. Ez már olyan súlyosan hangzott, hogy hosszú csönd támadt mögötte. Megnyílt egy történet, amelynek egyetlen szereplőjét nem ismertem, de megragadott a feszültsége. Valaki elvétette a pillanatot, késve kapott észbe, s már hiába vetette magát utána. Mindegy, ki volt az, oly könnyű volt azonosulnom vele, hogy vállamon éreztem a rászakadt büntetés súlyát.
A félbetört és arcát soha föl nem táró jóvátehetetlen távlatát sejtette meg velem ez a szólásmondás. Eltéved benne a képzelet, de csak irama van, megszökött a célja. A bánat hajtja ezt a hétlovas hintót, a bánat mindazért, amiről nem is tudhatsz, mert elmulasztottad. A száguldás szele meg az önvád marad csak belőle.
Szinte csapdába ejtett ez a példabeszéd – mert sokkal inkább annak éreztem, mint közmondásnak – s azóta sem találkoztam vele. Igaz, a legtöbb efféle szállóige szerzője ismeretlen, a köztudat élteti csupán. De ez elbújt az elől is. Formai fölépítésében sokkal inkább egyéni leleményt gyanítok, mint szájhagyományú népi eredetet. Aki megszólaltatta, valahol a tizenkilencedik századi anonimitás regényes vidékein hajszolhatta hétlovas hintóját.
Még egy csontkemény, igétlenül szigorú intést tanultam nagyanyámtól, annak sem akadtam nyomára többé élőszóban éppúgy, mint nyomtatásban soha. A titokról esett szó közöttünk, mint fogalomról, s ő röviden, kategorikusan így vágta el a diskurzust: „Azt vagy magadba temeted, vagy elárulod. Egyebet nem tehetsz vele, mert 'egy titkos, kettő tanácsos, három világos'”.
Úgy hangzott, mint valami ősi, babonás-komor ráolvasás, nem lehetett elfelejteni. Eltűnődni rajta már inkább. És azt hiszem, csak az efféle lezáratlan, tovább lebegő maximák, gondolatébresztő szentenciák az igaziak, amelyekbe belényugodni éppoly nehéz, mint elkergetni magunktól. Így őriztem meg eddig. Most veszem észre, hogy elárultam.
Mire úgy-ahogy belétanultam a világ rendjébe, itt volt a háború, amelytől az ismert latin közmondás – „Si vis pacem, para bellum” – ha békét akarsz, készülj háborúra – tanácsával kíván óvni. Ebből legszélesebb körben egy lőfegyver márka, a parabellum neve terjedt el a köztudatban.
A körforgás modern változatát megértem: jól emlékszem még a békeharc-mozgalomra. Itt az élet utánozta Orwell 1984-ét.
Még mindig nehezebb szatírát írni – mint nem írni.
RETRO-LIGET
avagy mit írtak, hogyan írtak a Liget szerzői öt, tíz vagy éppen huszonhárom évvel ezelőtt: jellegzetes, az akkori és a mai időkről is szóló részletek.
