2010 tavaszán példátlan mennyiségű csapadék hullt Kelet-Magyarország területére – ez tény. Az is tény, hogy azon a májuson hatodikos osztályomnak erdei iskolát szerveztem a Hernád-völgybeli Robinson-szigetekre. Huszonnégy órán múlt, hogy nem kerültünk vizes csapdába, indulásunk előtt ennyivel szakadt át a gát. A víz elöntötte a mi célterületünket is.
Először személyes támadásnak éreztük, de a kezdeti önző gőgöt hamarosan felváltotta a szégyenkezés. Tudtuk, hogy a környéken katasztrófák történtek. Lemondtunk a panorámabuszról, és elolvastuk újra a Robinsont.
Idén ugyanazon a vidéken haladtunk át az osztállyal – de valóban csak áthaladtunk. Nézelődtem az idegenvezetői ülésről, mögöttem halkan zúgott az osztály. Egy év telt el, a táj békés volt, nyugodt, semmi nem emlékeztetett a tavalyi özönvízre. A száraz út csillogott, mint a hattyútoll. A különbusz vezetője mesteri unalommal lavírozott ligetek és derűs búzatáblák mellett, engem viszont nyugtalanság fogott el a modern Elyzium láttán.
Felpattantam, és elindultam az üléssorok között. A gyerekek arcát mustráltam: a tegnap még ismerős, most hirtelen idegen fiú- és lányábrázatokat. Vajon eszükbe jut-e a tavalyi árvíz? Összeköti-e egyik-másik kölyök a tegnapot a mával, vagy a múlt számukra csak homályos, mesebeli tartomány?
A közönyös-derűs arcok akár a meghalt lelkeké. Zenét hallgattak, okostelefonnal játszottak, a színes számlapok vibrálva tükröződtek a busz ablakain, két kislány kártyázott – senki sem haladt át a két esztendő közötti keskeny hídon. Nem hittem a szememnek. Emlékeztem múlt évi beszélgetéseinkre a tömegszerencsétlenség után, ugyanezeknek a gyereknek sok-sok jó és együttérző mondatára. Ennyi volt? Ennyi? Csak a jelen számít? A többi mint egy témazáróra adott jegy? És jövőre is ugyanilyen vidám részvéttelenséggel robognak át az időn? Mit csináljak, hogy legalább az átalakulóban felismerjék az állandót, a rendszertelenségben a lényeget?
A sofőr – mintha megérezte volna – kinyúlt, és bekapcsolta a mini televíziót. Egy színes bőrű asszony épp katasztrófákról és árvizekről beszélt (körülsandítottam, de erre se reagált senki), azután arról, micsoda rendkívüli összefogásra volna szükség az emberiséget fenyegető globális szerencsétlenségek leküzdéséhez, s hogy ezért rendezik meg minden évben New Orleansban a nemzetközi árvíztalálkozót.
Meglódult a fantáziám: nagy, hömpölygő vizeket láttam magam előtt, amint a randevúra sietnek, ki-ki a maga ritmusában; az egyik bambuszágakat cipel magával, a másik vályogfalakat, bégető birkákat a földdel együtt… azután a hatalmas folyamok összeölelkeznek, víz borítja az egész Földet, mint valaha, évmilliárdokkal ezelőtt…
Valaki felkiáltott. Odanéztem – csak az aknakereső játékban sikerült rekordot dönteni.
Vajon tudják, hogy ez a víz az a víz? Vagy egyelőre elég, ha én emlékszem az árvízre – a világ összes kiáradására, hogy felkeltsem őket, amikor rosszra fordulnak a dolgok?
Kutas József írásai a blogon | Kutas József írásai a Liget folyóiratban
