Liget 1992/2 | Levendel László - A HAJLÉKTALAN EMBER
Szó van róluk – időszerű témává, gyakran emlegetett, nyugtalanító gonddá, a közfigyelem színpadán feltűnő szereplőkké lettek a hajléktalanok. Többes számban. Vagy a társadalmi probléma, a hajléktalanság elvont alanyaiként. Így beszélünk róluk, a hazai új szegénység sztereotip módon megnevezettjei, a kisnyugdíjasok, a megözvegyült, elmagányosodott öregek, a falusi szegények, a tanyán felejtettek, az idült betegség vagy fogyatékosság miatt tartósan munkaképtelenek, a tartósan munkanélküli szakképzetlenek, a deviánsok, a lezüllött alkoholisták, a többszörösen börtönviseltek és más depriváltak sorában. Itt vannak, de mindig a sor végén, a társadalmi lejtő legalján. Kik is hát ők, a hajléktalan emberek: honnan sodródtak ebbe a véghelyzetbe, milyen egyéni és társadalmi erők hatottak rájuk, van-e az egyéni sorsokban közös szál? Ismerjük-e őket?
A legerősebb személyes benyomást, érdeklődést talán a televízió képernyőjén megjelenő hajléktalanok keltették a pályaudvari riportokban, ahol látni lehetett őket földön fekve, alvás közben, öszszekeveredve persze a „bevásárlóturizmus” kétes alakjaival és az erdélyiekkel, lengyelekkel, a legkülönfélébb tranzitutasokkal, akiknek szállodára, szobára nem telik. Mégis, a televízió érzékletesen villantotta fel az elhanyagolt, mosdatlan, földön alvó, a kinti hideg elől meghúzódni vágyó embert, a kiszolgáltatottan is megmaradt „szabadságát” féltő egyént, a valamilyen hatósági begyűjtéstől rettegők riadt mozgását, sötét arckifejezését. Ennyi személyesség is elég volt, hogy a tévénézők többségéből érzelmi választ, megrökönyödést vagy elutasítást, ellenszenvet vagy együttérzést, rendőri intézkedést sürgető indulatot vagy segíteni kész odafordulást váltson ki. A felebaráti együttérzést aztán hamarosan követi a felismerés, hogy az egyéni segítség irreális – és az egészből legfeljebb lelkifurdalás marad, egy-egy jótékonysági akció vagy az alamizsnát kolduló támogatása.
Ha valaki – akár foglalkozási „ártalomként” – mindennapi érintkezésbe kerül ezzel a sor végén tengődő, egyre növekvő létszámú csoportttal, rádöbbenhet, hogy milyen keveset tudunk a hajléktalan emberről. Nem is könnyű valós ismereteket szerezni róluk. Még azt is nehéz megbecsülni, hogy egy városban, különösen olyan nagy városban, mint Budapest, mennyien lehetnek. Nemcsak azért, mert a hajléktalanok – amíg tehetik – rejtőzködnek.
Hanem mert a hajléktalanság fokozatosan alakul ki, és nincs meghatározó ismérve. Nem lehet megállapítani a személyi igazolványból – sokuknak már rég nincs személyi igazolványa, semmilyen irata –, mert a lakcím fiktív, olyan lakást jelöl, amelyben rég nem lakik, vagy sohasem lakott. Ha valakinek nincs lakása, bejelentett albérlete, de rokonként, barátként, ideiglenesen, szívességből, rövid „élettársi” kapcsolatban fedél van a feje fölött, akkor még nem hajléktalan, bár az út erre vezet a pince és padlásfeljárókban meghúzódó, a várótermekben, aluljárókban „melegedő”, az elhagyott, jogtalanul igénybe vett lakásrészekben, mellékhelyiségekben, sufnikban meghúzódó, vagy a maguk eszkábálta „fóliasátorban” időző hajléktalanokhoz.
Nehezíti a meghatározást a különféle csövesektől, csavargóktól való megkülönböztetés. Ők nem feltétlenül a kényszerítő körülmények miatt váltak hajléktalanokká. A csöves fiataloknak csak egy része kerül ki az állami gondozottakból, sokan anyagilag kiegyensúlyozott vagy éppen jómódú családból származnak; konfliktusba kerültek a környezetükkel, és tudatosan, társadalmi oppozícióból választották a csövezést, némileg emlékeztetve a hippik alternatív életformájára. A csavargók, akik többnyire meglett korúak, és alkalmi munkából, koldulásból, a „tulajdon ellen elkövetett” vétségekből összehoznak annyit, hogy esetleg valamilyen lakáslehetőséget is biztosíthatnának maguknak, mégis a hajléktalanságot választják, mert nem akarnak például gyermektartást fizetni, nem akarják, hogy „megtalálják” őket, vagy mert így érzik „szabadnak” életüket. A tudatosan vállalt és kényszermásságból származó „aszocialitás” nemcsak szociológiailag, hanem a hajléktalanság szempontjából is különbözik.
Könnyebben felismerhető a „valódi” hajléktalan elhanyagolt külsejéről, borotválatlan arcáról, a kezében lévő, minden ingóságát, „vagyonát” rejtő reklámszatyorról, és sajátos, a mosdatlanságból, a testkipárolgásból származó szagáról, a rendszertelenül táplálkozó vagy éppen éhező ember ugyancsak jellegzetes „gyümölcsszagú” leheletéről, amit többnyire a pálinka, a bor vagy a sör szaga is „komplettizál”. A tapasztalt orvos küllemükből, arcmimikájukból, mozgásukból, korai fogatlanságukból, tekintetükből minden vizsgálat és laboratóriumi ellenőrzés nélkül is látja, hogy betegek, nagyon betegek, fiatalon is öregek.
RETRO-LIGET
avagy mit írtak, hogyan írtak a Liget szerzői öt, tíz vagy éppen huszonhárom évvel ezelőtt: jellegzetes, az akkori és a mai időkről is szóló részletek.
illusztráció | Ligetszépe, 2004
