Az időben gázoló ember mindig is barátságos meg ellenséges viszonyban volt a tüzzel. Tudat alatt ma is tartunk tőle – én mindenképpen. Reggelente, mielőtt elhagyjuk a lakást, a legtöbbször elhangzó, legendás kérdés: „eloltottad?” A híradókban abszurd-gyönyörű képek jelennek meg felgyulladt Volvo-buszról meg metrószerelvényről. A felcsapó sárga lángok megbabonázzák a huszonegyedik századi tekintetet – a neandervölgyi ősember is így érezhetett.

Tűz! A szó hallatára megmerevedünk, agyunkon ezer meg ezer év fájdalma és szorongása fut át. Hiába, hogy mindennapi létezésünk felfoghatatlanul bonyolult géprendszerek mechanikus páncéljával védett, kínos meglepetésekben lehet részünk. A védelem egyik pillanatról a másikra leomlik, akár az esőben meglazult löszfal. Egyszerre eszünkbe jut, kik vagyunk, honnan jöttünk – és talán az is, mik vagyunk és hová megyünk.

Mielőtt beköltöztünk a hatodik emeleti panellakásba, elképzelésem sem volt az ottani életről. Furcsának és mulatságosnak tűnt, hogy annyi vadidegen ember zsúfolódik egy toronyba – de mindjárt nehezen is viselhető. A liftajtó becsapódásától a vécéöblítők zuhogásán és az elmaradhatatlan lecsószagon át számtalan akadályt kellett leküzdenem, míg eljutottam a teljes és tökéletes közömbösségig: a panel-nirvánáig. Szemrebbenés nélkül hallgattam végig a ház műsorait – ezek mellett semmilyen valóságshow nem rúg labdába –, és megadóan tűrtem a nyári park bulijainak ricsaját. Beletörődtem, hogy ez jutott nekem osztályrészül, és panaszkodás helyett inkább alkalmazkodtam a körülményekhez.

A tűz más volt. Már a költözés napján figyelmeztetett a kövér gondnok, hogy ne torlaszoljam el a menekülőjáratokat, és ne zárjam el a lakásba vezető utat (naná, hogy elzártam). Egy évvel ezelőtt szigetelték a lakótömböt, majd kisvárta megjelentek a falakon a modern tűzriasztó berendezések, hogy a frászt hozzák rám. De váltig hittem, hogy engem nem fenyeget veszély: mindenre vigyázunk, óvatosak vagyunk, akár a középkori, fából épített városokban élők, nem történhet semmi baj. Azok a tűzesetek, amelyekről a kereskedelmi csatornák beszámolnak, az emberi ostobaság szánni való reprezentációi – nincs közöm egyikhez sem.

Meggyőződésem hétfőn alapjaiban rendült meg, amikor a szemközti épület hatodik emeleti lakása lángra kapott. Állítólag egy idős hölgy akart véget vetni életének, mások szerint az elöregedett elektromos vezetékek okozták a végzetes szikrát. A hír hallatára és a furnérlemezzel fedett ablak látványára Ikaroszként zuhantam le a felhőkből. Kijózanodtam, magamhoz tértem; nem lehetett többé elbújni a mini univerzumba.

Meg kellett halni valakinek, hogy ráébredjek: a tűz csak átmenetileg szelídíthető. Egyre a tűzben meghalt nénire gondoltam, s elhatároztam, a többi lakóhoz hasonlóan én is mécsessel rovom le tiszteletemet. Csupán az tartott vissza... mondanom se kell, micsoda.

Kutas József írásai a blogon | Kutas József írásai a Liget folyóiratban