A Kis-sváb-hegy déli oldalán,
ott,
ahol a félsoros Álom utca jó száz méter hosszan
elterebélyesedik –
a lebetonozott térségen tegnap reggel óriás-gépek jelentek meg és
különféle állagú emeletes dombokat púpoztak föl
a teherautókon oda fuvarozott
homokból, fekete földből, hulladékkal kevert szürkés törmelékből.
Rikító-sárga, forgó darut lengető hatalmasság uralkodott
csikorogva-csörömpölve, bip-bip sípolással,
építette-bontotta a leömlő
rakományt, és merte helyükbe a friss anyagot; jöttek-mentek
a szállító dömperek;
de
miért rakják le, ha viszik tovább,
miféle támaszpontot létesítettek
a hegy lábánál?

És akkor ráadásul,
mert viharos nap volt és nyugatról,
a szomszédos Isten-hegy völgyéből
egetverő széltornyok zuhantak az Álom utcára,
a fölkavart portölcsérben
kísértetiesen tántorgó alakok sodródtak elő;
láttam;
a kábítóan forró napsütésben jeges szél-hullám csapott át rajtam,
megfordultam,
s be a fák közé,
az ismerős ösvényen kimenekültem,
vagy a színjátékba még beljebb bonyolódtam?
Az egyik durva gerendából ácsolt, kivénhedt, útmenti pad derékvastagságú
karfáját és deszkáját
mintha villámcsapás reccsentette volna ketté középen,
meredt előre rémülten,
kiszenvedett csont-csonk.
Hol a másik fele?
Mert egy lábon állt, mintha a törés után
viharzó légörvény kapta
volna
fel,
és nyelte
volna
le,
nem volt sehol –
A maradék deszka közepén, az út felé fordulva orral,
két széttaposott, azonos méretű, de különböző formájú
gyerekszandál lapult, összepározva gondosan, egy bordó és egy fekete –
Miért kiáltozik némán segítségért, ha ugyan valóban,
ki tette ezt vele (és velem),
gondoltam,
és már az sem volt képzelhetetlen,
hogy a portölcsérben tántorgók a tettesek,
s ha nem, akkor is.
Az idei nyár ennyire ilyen.

az illusztráció a szerző festménye  |  Horgas Béla írásai a Liget folyóiratban