Liget 1999/8 | Takács-Sánta András - A HÚSVÉT-SZIGET TÖRTÉNETE
A Húsvét-sziget (a szigetlakók nyelvén Rapa Nui) apró, vulkáni eredetű földdarabka a Csendes-óceánban, Chilétől csaknem négyezer kilométerre északnyugatra. Területe nagyjából akkora, mint Budáé. Bolygónk egyik legelszigeteltebb zuga: a legközelebbi lakható szárazföld több mint kétezer kilométerre van tőle.
Noha a sziget mintegy két és fél millió éves, az ember csak nagyon későn jutott el ide. Annyi biztos, hogy i.sz. 700 körül lakott volt, bár talán már a 4. században is éltek itt emberek. Az első hódítók szinte bizonyosan nyugat felől érkező polinézek voltak. (Vagyis valószínűleg helytelen a Kon-Tiki legendás kapitányának, a norvég Thor Heyerdahlnak azon elmélete, hogy a Húsvét-sziget kelet felől, Dél-Amerikából népesült be. Egyetlen háziállatuk (a tyúk), valamint termesztett növényeik tipikusan polinéziaiak, ráadásul a nyelvi bizonyítékok és a DNS-vizsgálatok eredményei is polinéziai eredetüket támasztják alá.)
Valószínűleg csak egyetlen telepescsoport érkezett a szigetre. Innentől kezdve úgy tűnik, mindenféle kapcsolatuk megszakadt a külvilággal, egészen a 18. századig, az európai utazók megérkezéséig. Az első idelátogató emberek hatalmas pálmafák alkotta esőerdővel borított, kellemes szubtrópusi klímájú, termékeny talajú szigetet találtak. Minden adva volt ahhoz, hogy a legalább ezerévnyi elszigeteltség során kialakuljon egy bámulatos, páratlan és máig rejtélyes kultúra. E civilizáció egyediségéről tanúskodnak a Húsvét-sziget jelképeinek is tekinthető óriási megalitikus kőszobrok, a moai-k. Körülbelül ezer ilyen szobor található szétszórva a szigeten. A legnagyobb 20 méter magas (egy pesti panelház hatodik emeletéig érne), és mintegy 270 tonnát nyom. Valaha mindegyiknek saját neve volt.
A becslések szerint a sziget népessége kb. 1100-ig alacsony maradt. Utána azonban gyors növekedésnek indult, 1400-ig valószínűleg minden évszázadban megduplázódott. A sziget vulkáni krátereiből nyert virágporminták alapján azt is tudjuk, hogy ekkorra az utolsó erdők is eltűntek. Az emberek csaknem mind egy szálig kivágták a fákat, hiszen szükség volt a termőföldre a növénytermesztéshez, valamint jól jött a faanyag kenukészítéshez, házépítéshez és tűzifának is. Sőt, a szobrok mozgatásához és felállításához is farönkökre, valamint fából készült kötelekre volt szükség. Az erdők kiirtása végül is a talaj fokozódó eróziójához, termőképességének csökkenéséhez vezetett. Az erdők korábban rengeteg vizet tudtak visszatartani, raktározni. Az erdőpusztítások következtében csökkent a sziget édesvízkészlete is, a források és a patakok kiapadtak.
A növényzettel együtt pusztultak a rovaroknál nagyobb őshonos állatok is. A szigetlakóknak nem volt többé jó tűzifájuk, amely a hűvös, nedves és szeles teleken meleget adhatott volna. Nem állíthattak ezentúl új szobrokat sem. Jó minőségű kenukat sem tudtak többé miből építeni, így nem voltak képesek a parttól távolabbi vizeken halászni. Ennek következtében végleg lekerült az étlapjukról legnagyobb testű zsákmányállatuk, a delfin, amely pedig a szemétdombjaikon talált csontok tanúsága szerint addig az egyik legfontosabb táplálékuk volt. A partközeli vizeket is túlhalászták, így nagy, húsos kagylók helyett kénytelenek voltak beérni apró csigákkal.
A bajokat tetézte, hogy elszabadultak és elszaporodtak a patkányok (még a telepesek potyautasaiként érkeztek, később pedig fontos táplálékaik lettek), amelyek valószínűleg a pálmafák gyümölcseit dézsmálták, megakadályozva ezzel az erdők regenerációját. A patkányok hozzájárultak az emberek által már amúgy is megtizedelt vízimadár-állomány visszaszorulásához is, tovább csökkentve a lakosság számára elérhető táplálék mennyiségét.
Az élelmiszerfelesleg eltűnésével nem volt többé mód a komplex, jól szervezett társadalmat működtető vezérek, papok és bürokraták ellátására. Káosz lett úrrá a szigeten, a vezető szerepet a harcosok vették át. A régészeti leletek tanúbizonysága szerint ugyanis a 15-16. században a sziget történetében először háborúk indultak meg (a lelőhelyeken obszidiánból készült tőröket és dárdahegyeket találtak). A harcok feltehetően a kimerülőben lévő források birtoklásáért folytak. Éhínség pusztított. Erről tanúskodnak az akkoriban készített, beesett arcú és kilógó bordájú embereket ábrázoló szobrocskák. Főként fehérjedús táplálékoknak voltak híján a szigetlakók. Emiatt vált általánossá a korábban ismeretlen kannibalizmus. Az emberek valószínűleg szívesen elmenekültek volna innen, de a sziget izoláltsága miatt, valamint jó kenuk hiányában, nem volt erre módjuk.
A népesség ugyan még 1400 után is növekedett, de már sokkal lassabban, mígnem 1680-ra elérte a maximumát. Ekkor azonban drámai csökkenés következett be, minden bizonnyal a háborúk és az éhínség következtében. Egy évszázaddal később már csak nagyjából ötödannyian, mintegy kétezren éltek itt.
Az 1722 húsvétján ideérkező (és rögvest továbbálló) első európai látogatók egymással háborúban álló nemzetségek lakta, kietlen szigetet találtak. Nekik azonban még úgy tűnt, hogy él a szoborkultusz az őslakók körében. 1774-ben Cook kapitány már ledőlt moaikról számolt be. A bámulatos civilizáció lehanyatlott. A Húsvét-sziget ma meglehetősen kopár, holdbéli táj.
RETRO-LIGET
avagy mit írtak, hogyan írtak a Liget szerzői öt, tíz vagy éppen huszonhárom évvel ezelőtt: jellegzetes, az akkori és a mai időkről is szóló részletek.
