Füves hegy oldalán vénülő pasas –
ezt a verset még ’98 tavaszán írtam A hal tréfája kötetben;
hatvan múltam, jól hangzott,
enyhe kivagyiság is rezgett benne emlékezetem szerint, humorosan
akár;
ma rezeg-e,
merek-e visszatérni hozzá, életre kelteni,
mert elém keveredett,
elsőre nem is a szöveg,
hanem az a papírra festett olajképből tépett kollázs,
ami a könyvborító belsejére került,
annak is egy tovább-barkácsolt változata, nézd csak, itt van,
ezüsttel írott szavakkal bekereteztem,
évek óta várt vastag papundekli tokban, egyetlen
rávetülő pillantás nélkül,
s hogy az új könyv most kikerekedni készül,
napok óta nézegetem és annyira időszerűmnek látom végül,
most már a verssel együtt, mintha egyenesen
ide teremtette volna irányított véletlenem –

legyen, mondom a szavakat, nézem a képet, gondolom és érzem,
azonosulok vele vagy ő velem, vigyorog, fej, szem, ház, haj, száj,
könnyű neki
a színről színre valóban a szavak jelentését megtestesíteni,
tiszta sor, egyértelmű, semmi rezge humor, kivagyi,
az vagy, aki,
mondja, s él a kép –
szerelemtől ittasan néz
hunyt szemmel a napba vénülő pasas
és látja
délután van lefelé tart a szekér
kocsisa húzza a gyeplőt hogy a mélybe ne hulljon
lüktet ráncos nyakán az ér –
az a kocsis is én vagyok, látom reggelenként,
ahogy boroválkozom, ijedt nyakát,
és érzem előre (meg vissza is),
ha majd nekivadulva (vagy fölszabadulva, ez indiferens)
alteregói egyikeként a fűves domboldalon várakozóval,
mitikus képzetként összehozom,
az újabb szó-vegyületben a társadalmi közeg nyerítő fenyegetései
és a filozófiai feltétlezések gyűrűző
felviláglásai a lét és önazonosság körül,
mind egybejátszanak, ezernyi tudott és érzett
bizonytalan,
de lesz köztük egy változatlan pont ellensúlynak,
hogy a vénülő pasas, füves hegy oldalán kire vár,
és hogyan.

az illusztráció a szerző festménye  |  Horgas Béla írásai a Liget folyóiratban