HAGYMALEVELEK

Kedves Öcsémuram, Kelemen!

Lassan itthágy minket a tél, az évszázad tele, melynek még most is, midőn Napunk a Halak csillagképbe fordul, érezzük szorítását. Megborzongunk, ha eszünkbe jut: a háztetőkön nyargalászó sarki szél kifútt belőlünk minden meleget, a bősz fagy csontjainkba hatolt; a tél pribékjei kezeket és lábakat törtek, koponyákat repesztettek, és sokakat megfagylalának.
Az én édes Uram még szerencsésnek mondható: csupán egy heg képében viseli a stigmát, melyet akkor szerzett, midőn megcsúszott a hóval álcázott jégen, hogy kapunknak esett, s annak éles szélű oszlopa elmetszé füle kagylóját. Egyetlen pillanat alatt ollyá lett, mint akit kardvágás ért: nyaka, gallérja csurom adta vér.

Öregkoromra nagy ellenérzés él bennem tanáraimmal, s még inkább középiskolámmal szemben, sokkal nagyobb, mint a négy esztendő alatt, mikor gimnazista voltam. Gyakran belém hasít az egykori iskolaépület előtt járva, hogy ki adja vissza a 14 és 18 éves korom közötti négy megnyomorított évet? Eleinte még nem unatkoztam és nem féltem annyira, s persze eszembe se jutott, hogy lehetne más vagy jobb. Évtizedek múltán azt is hallottam, hogy azóta kitaláltak másféle iskolákat, ahol utált tárgyak hallgatása helyett fél napig könyvtárban lehet az ember, biológia-biflázás helyett növényeket bámulhat, moziba nemcsak lógás árán járhat. Most fölébred és elterebélyesedik bennem a régi, tompa fájdalom: reményt vesztve sajnálom utólag a kamaszt, aki voltam, de nem tudok rajta segíteni. Senki sem adja vissza azt a négy évet. Legalább tíznek érzem. Helyrehozhatatlan.

Vajon van értelme a kérdésnek, hogy kik a legnagyobb zeneszerzők? A száz legnagyobb? A tíz legnagyobb? Kérdezzünk meg száz embert, szerintük ki a tíz legnagyobb zeneszerző, és figyeljük meg az egybeeséseket. Persze mindenki felsorolja majd J. S. Bachot, Mozartot és Beethovent. És senki nem említi Antonio Salierit, Ferruccio Busonit vagy Arriagát (teljes nevén Juan Crisóstomo Jacobo Antonio Arriaga y Balzolát). De ki tudná megnevezni, milyen kritériumok alapján kerül valaki az első tízbe? Számít-e a művek száma olyan értelemben, mint a mai tudományos életben, például az egyetemi előléptetéskor a publikációk száma? Hiszen azt reméljük, a minőség mindig fontosabb a mennyiségnél. Felállítható tehát értelmes kritériumrendszer?
Anthony Tommasini, a New York Times zenekritikusa egy januárban megjelent cikksorozatában merészen szembefordult a problémával. Megindokolta minden választását, és ha nem is értünk egyet az általa készített listával, azt hiszem, a felületességet nem róhatjuk fel neki.

Az első kilenc helyen nála az alábbi zeneszerzők állnak:

– Nagyon szép. Mi ez?
– Sosztakovics. Második keringő – felete a kipirult arcú férfi, és megigazította a kottát.
Csakugyan nagyon szép volt. Másnap is meghallgattam számítógépről, szimfonikus zenekar előadásában, de az már nem volt ugyanolyan. Merthogy először utcazenészektől hallottam az aluljáróban, a Ferenciek terén. Ketten voltak: a kipirult arcú férfi csellón, a gyönyörű, fiatal lány pedig hegedűn játszott, ahogy az utcán szokás, szimplán, nem is épp hibátlanul, mégis valahogy egy csapásra minden megváltozott odalent. A neonfénytől piszkos aluljáró elvesztette minden közönségességét: festői szcénának tetszett, különös bálteremnek, ahol a sietős gyalogosok, kik addig szorosra húzták magukon gondokkal bélelt nagykabátjukat, most önkéntelenül is egyszerre léptek, egy senki által el nem tervezett koreográfia résztvevőiként.

SZÍNEK

Bizonyos arctípusokra gyanakodni kellene. Turcsi orrúaktól eleve ne várjon jót az ember. Az valahogy nem tisztességes, ha látni lehet valakinek az orrlikát. Rókaképű volt a srác. Ha akkor tudom, amit most, szóba sem állok vele, nem fogadom a köszönését, leütöm egy lapáttal. Persze, ha akkor gyanítottam volna, akkor most volna akkor. És akkor akkor volna most? Áh, nem iszom én sokat. És nem is ütnék én le senkit lapáttal, csak összepakolnám a betyárbútort, a tetejébe csapnám Esztit, meg sem állunk a világ túlfeléig. Bánom is én, Argentínáig. Már ha elfuthat valaki a végzete elől. Már ha ez a végzetem, és nem csak valami brutális ráfaragás. Valami vaksors, amit úgy cseréltem el valami balfékkel, hogy észre sem vettem. Mint két egyforma táskát a krimikben. Vagy összeszedtem, mint a náthát egy autóbuszmegállóban.
Persze, mire megyek a világ túlfelén, ha Eszti ott is ott van velem, és nincs a fején felirat, hogy másra vágyik. Úgy látszik, a gimnáziumban közösen elbliccelt tornaórák óta együtt töltött idő pillesúly a mérleg serpenyőjén. Azt hinné az ember, összegyűlve az időnek egyre nagyobb a súlya, de nem, valami kikezdi az anyagát, mind porózusabbá válik, mint a hungarocell, pakolászhatod egymásra bálaszám. Azért mégis, egy pasas, akinek állandóan narancssárga a bőre a szoláriumtól… tudhattam volna.

Írtam
erre a lapra 2007-ben
ecsettel és akvarellel,
betűket festettem rá, lavíroztam aztán,
eláztattam, lepréseltem, kivasaltam
(elviselte),
palimpszesztet játszottam vele,
szürke kartonra ragasztottam,
körül ötcentis margót hagytam,
félretettem, rá-ránéztem,
szemmel tartottam,
el-eltűnt előlem, de tudtam, hogy ott van,
valahol a papírkazalban jelenésre vár,

fotó | flickr.com

Ha komolyan vesszük az élet = művészet klasszikusnak mondható tételét, és rávetítjük az utóbbi negyvenezer évre (miért ne tehetnénk? az elmúlt század szívesen vonatkoztatta felfedezéseit a történelem egészére), a természet átalakításának folyamatát egyetlen hatalmas land art akciónak látjuk. Az első fa kivágásától a völgyzáró gát építéséig mintha mindenben a művészkedő ember nyilvánulna meg a tantétel folytatásának értelmében: mindenki művész.
Művészetteoretikusok hosszú időn át axiómaként kezelték az elképzelést, és közvetítették-sugalmazták az egymást követő művészgenerációknak. Tegyük hozzá, hogy a pillanat és a hely, amikor és ahol a tanítás megfogalmazódott (Joseph Beuys karizmatikus művész-sámán máig ható életműve alaptételeként a II. világháború utáni Nyugat-Németországban), hitelesítette a gondolatot, és megkérdőjelezhetetlenné vált. De másutt kiürült, hasznavehetetlen játékszerként képtelen eredményeket produkált, s minél inkább igyekezett egy-egy művész megfelelni a vezér-elvnek, annál képtelenebb lett a mutatvány.

Vettem ma egy verseskönyvet, 490 Ft-ba került.
Tíz forint borravalót adtam, nem többet,
amúgy is legfeljebb ötszázért akartam könyvet
venni. Megtetszett a gerince, így kezdődött,
aztán megnéztem a címét, és megvettem – úgy
emlékeztem, van benne egy vers, amit szeretek, és
talán neked is tetszene. A könyv címe ugyanaz,
mint a versé, ezért gondoltam. Otthon meglepődtem,
nem volt benne az a vers, pedig a cím tényleg
ugyanaz. Végigfutottam a tartalomjegyzéket, de
ott se volt. Nem baj. Szebb így. A könyv különben
nem tűnik rossznak. De az se gond, ha neked
mégsem tetszik majd, mert vettem desszertet is,
495-ért. Öt forint borravalót hagytam a „szépség-
palotában”, ahol a desszert kapható. Marcipános,
az a kedvenced, bár nem biztos, hogy ízleni fog.

Semmi bajom a weboldalakkal – miért épp a weboldalakkal akaszkodnék össze?
Nincs nekem ezer meg ezer problémám a világhálón lehúzott sisakrostéllyal, behunyt szemmel rohamozó információhordákon kívül? Szükségem van talán egyfajta elektronikus Muhira, virtuális Mohácsra? – hisz békés ember vagyok, visszahúzódó, csigaszerűen szemlélődő. Lelkiismeretesen rostálom át a postaládámat, komoran hümmögetve semmisítem meg a szemetet, fejcsóválva kommentálom a reklámhulladékot. Jóformán nem is tudom, ki vagy mi küldte, azt egyáltalán nem, miért, arról pedig végképp fogalmam sincs, miért éppen nekem.

HAGYMALEVELEK

Kedves Öcsémuram,

régolta nem írtam Kednek, de hozzánk ugyan bejött a Tél, amivel még megvalánk, hanem itt is maradott, s volt véle annyi bajunk, hogy Kánikulában sincs több. Ha kinéztünk, tündérvilágot látánk: a köd puha takarója bebugyolált erdőt-mezőt. Fehér ködmönt viseltek a fák, s rajtuk szironyozott mustrák: pintyek, cinegék tarka csapatja. Egy-egy didergő nyírfa zúzmarafátylat öltött, s az ótemplom megetti tuják nászmenetével együtt várta a vőlegényt.
Aki szegény azonban kiszorult az utcára – s bizony vala ilyen elég –, annak nem tündérmenyasszonya, de könyörtelen hajcsárja lett a tél. Midőn az újgazdagok vadonat Mercédeszének ajtaja is befagyott a hidegtől, az utcán kóborló szegény hiába teszen újságpapirost bélésnek a lajbija alá, s ha lelt is pálinkás üvegre a lim-lomok között, az biza csontszáraz, egy korty sem maradt benne, hogy felmelegítené.

Világos, mint egy kerti szék,
kakukkos vére ömlik:
reggel van.
Vad, zabolátlan fények.

Védtelen arcokba fehéren
nő a fény.
A kerítés mellett fecskefű tenyészik s
némi gyom, kifürkészhetetlen
céllal, a levegőben sóvár
szelek köpenyei.
S deszkagyűrű a külső körben: sötét és
mind titokzatosabb.

CSOPORTKÉPEK

A német birodalmat idegenkedve szemlélő Jacob Burckhardt, svájci kultúrtörténész 1889 nyarán barátjához írott prófetikus levelében kifejti, hogy a kép, miszerint a régi Európát lerohanják majd a szörnyű leegyszerűsítők (terribles simplificateurs), nem épp kellemes látvány. Hozzáfűzi, hogy nemegyszer már testi valójukban is látja maga előtt az effajta fickókat.
A modern kor propaganda vezérelte tömegtársadalmainak rémképén a szónokként ágáló demagógok a leglátványosabb motívumok. A szörnyű leegyszerűsítéseknek azonban vannak kevésbé rikító, de legalább ennyire veszélyes formái is. John Michael Greer The Archdruid Report nevű blogján közzétett A pénz metafizikája című írásában fontos összefüggésre hívja fel a figyelmet. Ha a különféle vagyonok összemérésére szolgáló pénz, mely mindent egyetlen mennyiségi skálán tesz kifejezhetővé, szemléletünk alapjává lesz, az a minőségi különbségek elroncsolásával olyan súlyos információvesztést okoz, amely szükségképp az általa irányított társadalmi rend pusztulását okozza.

Ország Lili | Panaszlevél

ELKÉPZELEM, HOGY ELKÉPZELI

Kínos jelenet: József Attila pénzt kér Babits Mihálytól. Persze nem „közvetlenül“, nem lesi meg a lakása vagy a szerkesztőség előtt, kalap levéve nem áll elé, nem beszél hozzá, de úgy képzelem, a levél formájú kérvény megírása közben is sok változatban lepörgeti magában a mégiscsak kifundált, megszervezett találkozásukat – létrejöhetne, megtörténhetne – győzködi magát, és mindjárt latolgatja, vajon el tudná hihetően játszani. Képes volna-e abban a helyzetben suta köszönésen túl bármit mondani?
Hetek óta tervezi a levelet, Szántó Judit is noszogatja. Írótársak sürgetik... Jó, nem sürgetik, csak megkérdezik, kért-e segítséget Babitstól. Tudják, milyen kínos neki – hát mit akarnak tőle? Hergelték, hogy marjon Babitsba – nem mered... nem fogod nyilvánosságra hozni –, röhögtek a vitriolos gúnyversen, csettegtek a kritika olvastán, most meg elvárnák, hogy megalázkodjon. Mindegy. Megírja.

HÉTKÖZNAPI RÉMREGÉNY

13. RÉSZ

Tindal sötét és poros pincében találta magát, mintha egy fogatlan száj falta volna föl. Csend volt, igazi pincemély csend, s hosszú pillanatok teltek el, amíg rájött, hogy hallása és látása kifogástalan, csak éppen nincs mit hallania, látnia. Aztán elviselhetetlen hangerővel megszólalt a Gogol Bordello American wedding című száma. Tindal nem ismerte a Gogol Bordellót, sosem hallotta őket, Jean Baptiste Lully-t tartotta a legvadabb zeneszerzőnek. A zene hatására, úgy érezte, búvárruhája bemenekült a testébe, azaz magára hagyta pucéran, s ott legbelül lövöldözni kezdett mindenre, ami mozog: szívre, májra, tüdőre. Amint a szeme hozzászokott a sötéthez, felfedezte a hangszereket a pince végében, s csodálkozott, hogyan szólhat ilyen hangerővel a zene, ha senki sem játszik rajtuk.

Egyáltalán nem kellene beszélni,
legjobb volna némán járni-kelni
egy életen át. Milyen hatalmas erőt
sűrítene össze bennünk a szótlanság
falához csapódó gondolathullámok
torlódása, mely csak a halál sóhajában
simulna el! De ha már nem lehet
hallgatni, ha beszélni kell, legalább
értelmetlen volna a beszéd – nem a
mondatoknak kellene értelmetleneknek
lenniük, hanem a meztelen szavaknak,
hogy kívül álljanak, érinthetetlenül,
mint a sebzett vad, és ne tudja senki,
mit jelentenek – még az sem, aki szól.

A pötyögtetett
farsangi papundekli pedig arra való,
hogy válaszoljon: ma mi az, ami jó,
ami más,
és a miazmás
magyar társadalmi realitás nyűgeiből,
egy pillantásra legalább,
érzeteinket kiszabadítja.
Hosszabb távra vagy életviteli megoldásként
kétséges a hatásfoka,
nem olyan átütő, mint a félbe vágott
naspolya metaforikus receptje
a szerelemre,
vagy a földgolyószerte egyre-másra
diadalt arató, közösségszervező koncepció,
az igazságosság és emberszeretet,
viszont kevés költséggel, testi fáradsággal
összebarkácsolható ható –
itt mutatom, hogy mi a nyitja,
és hogyan teremthető elő. 

René Magritte | A hamis tükör

Mindent összehordanak. Az asztalt a szoba közepére
húzzák, körétolják a szúette székeket. Képeinket sorra
leakasztják a nikotinsárga falról, helyükön – először és
utoljára – megláthatjuk, milyen az igazi fehér.

Az arcuk, mint a mész. Hibátlan fogsoruk villog,
amint összeröhögnek. A bútorokra szakadt fóliát
hajítanak, kíméletlenül kezdik el a munkát.

Bálint Endre  |  A földöntúli gyász színe megnevezhetetlen

HAGYMALEVELEK

Kedves Öcsém, nékem szerelmes atyámfia,

sajnálom, hogy íly szomorú levelet kelle írnom, de napok olta másra sem tudok gondolni, mint Ilka sógorasszonyom halálára. Elmémet ennek híre tölti be éjjel és nappal, bakacsinjával vonja be a gyász.
Mondhatná Kied, mit érdekelné ott, ama vidám és karneváli lázban égő Metropolisban, hogy egy vénasszonyt, ki sem rokonja, sem ismerőse, magával ragada a Kaszás, de nékem, ki hallgathatám végeláthatatlan délvidéki történeteit, setétebb lett a világ és sótlanabb a só, miolta hírül vevém hulltát. Pedig hozzám sem fűzte vérségi kötelék. Hitesemnek, az én édes Uramnak vala rokonja, öregebb mindőnknél. Még ama balvégzetű békekötés esztendejében született; az első nagy háborúnak gonosz következményeit, a másiknak minden poklát elszenvedé, s midőn élte jobbra fordulna – olaszba és németbe utazott imádott leánykájával annak kelengyéjét beszerzendő, s oly jól kezde menni nekik, hogy ezermester társa márványkővel rakta ki feredőjüket –, már lesben állt a Sors, hogy lecsapjon rája.

Ő volt az, aki egy kórboncnok akkurátus mozdulataival tárta fel modelljei személyiségét, mintha ecset helyett szikével dolgozna. Az álarcokkal együtt többnyire az arcokat is sikerült letépnie. Megfestette az évtizedekkel később megvalósuló, akkor elépzelhetetlent: a koncentrációs táborokat, az iparosított halált, a fölbomlás stációit, a mániás közönyt, mindent. A század épp születőfélben lévő, öntudatos hulláit. Kérlelhetetlensége csak akkor enyhül, amikor elfordul az embertől.

Ó, igen, ismerem a szó valódi jelentését: speciális fogyókúra, amely a különféle színű ételek elfogyasztásán alapul (ezek szerint vannak alkalmas színű és kedvezőtlen hatású, ezért mellőzendő színű eledelek), nem is hökkenek meg, ha a kifejezéssel találkozom.
De nem volt mindig így.
A gyerekkor olyan nekem, mint egy akvárium, telis-teli csillogó aranyhalakkal és kaktuszszürke, furcsa jószágokkal: megvalósítandó vágyakkal, amelyek arra várnak, hogy felnőve kihalássza őket az ember. Arról álmodoztam például, hogy festő leszek. Nagy, világhíres festő, aki fura kalpagjában tesz-vesz a világban, mászkál és szemlélődik (ezek szerint már tízévesen sem volt ínyemre a betagozódás), s a mászkálás és szemlélődés eredményeképpen létrehozza saját világát, amely annyiban tér el az igazitól, amennyire az alkotó akarja. Ha akarja, semmiben, ha akarja, minden pici részletében.