Vettem ma egy verseskönyvet, 490 Ft-ba került.
Tíz forint borravalót adtam, nem többet,
amúgy is legfeljebb ötszázért akartam könyvet
venni. Megtetszett a gerince, így kezdődött,
aztán megnéztem a címét, és megvettem – úgy
emlékeztem, van benne egy vers, amit szeretek, és
talán neked is tetszene. A könyv címe ugyanaz,
mint a versé, ezért gondoltam. Otthon meglepődtem,
nem volt benne az a vers, pedig a cím tényleg
ugyanaz. Végigfutottam a tartalomjegyzéket, de
ott se volt. Nem baj. Szebb így. A könyv különben
nem tűnik rossznak. De az se gond, ha neked
mégsem tetszik majd, mert vettem desszertet is,
495-ért. Öt forint borravalót hagytam a „szépség-
palotában”, ahol a desszert kapható. Marcipános,
az a kedvenced, bár nem biztos, hogy ízleni fog.
Étcsokoládé borítja, és úgy rémlik, azt nem szereted.
Akkor viszont még mindig ott a könyv. A címe
(és a verscím) egy hiányra utal, amit a szöveg csak
körbe-írhat, de meg nem mutathat. Ez tetszik nekem,
mert te jutsz eszembe róla. Te sem vagy most itt,
tehát hiányzol (tehát?), s erről a hiányról könnyebb
beszélnem, mint rólad, pedig mindig eltervezem,
hogy egyszer rólad is. De nem tudom. Talán
olyasvalaki vagy, aki kedveli az étcsokiba zárt
marcipánt, s ha nem, az se baj, hiszen szeretlek
(hiszen?). Holnap gondosan kiszellőztetem a szobát,
aztán kimegyek eléd az állomásra. A verset, ami nincs
benne a könyvben, addig megkereshetném a neten,
de nem akarom – hazugság lenne. Mintha olyasmihez
hasonlítanálak, ami nem te vagy, vagy nem pontosan
vagy te. Azaz, pontatlanul szólva, bármihez –
Németh Bálint írásai a blogon | Németh Bálint írásai a Liget folyóiratban