13. RÉSZ
Tindal sötét és poros pincében találta magát, mintha egy fogatlan száj falta volna föl. Csend volt, igazi pincemély csend, s hosszú pillanatok teltek el, amíg rájött, hogy hallása és látása kifogástalan, csak éppen nincs mit hallania, látnia. Aztán elviselhetetlen hangerővel megszólalt a Gogol Bordello American wedding című száma. Tindal nem ismerte a Gogol Bordellót, sosem hallotta őket, Jean Baptiste Lully-t tartotta a legvadabb zeneszerzőnek. A zene hatására, úgy érezte, búvárruhája bemenekült a testébe, azaz magára hagyta pucéran, s ott legbelül lövöldözni kezdett mindenre, ami mozog: szívre, májra, tüdőre. Amint a szeme hozzászokott a sötéthez, felfedezte a hangszereket a pince végében, s csodálkozott, hogyan szólhat ilyen hangerővel a zene, ha senki sem játszik rajtuk.
Más furcsa látomások is táncoltak szeme előtt. Barlangban látta magát, pontosabban csak a sziluettjét visszatükröződni a falon, körülötte sötét öltönyös haramiák olvasták a reggeli lapokat. A valóság azonban sokkal prózaibbnak bizonyult. A lépcső tetején mozgolódás támadt, lassú slattyogással, nagy gúnártalpaikat lebegtetve ereszkedtek alá a gyilkosok. Tindal felállt, hátát a pincefalnak vetette, és felrántotta a kék táska cipzárját. Nem maradt más választása, használnia kell a fegyvereket. A táskából sakkfigurák, ingek, két tengerimalac, a levéltári terminológiai lexikon, felmondó levelek, néhány szál használt gyufa, egy másik kék táska, egy fél gombás-sonkás pizza (gondosan becsomagolva) és legvégül egy csavarhúzó esett a földre. Tindal tanácstalanul kutatott a holmik között. Nem így emlékezett. Teljes körű kiképzést kapott, de ezekkel nem tudott mit kezdeni. Bárcsak itt lenne Bolingbroke! A használt gyufákat kell a lexikonba tölteni, esetleg a pizzát kell az ingekhez csavarozni? De hol vannak a csavarok? Nem maradt ideje még egyszer átvizsgálni a táskát, a másik négy búvárruhás időközben körbevette. A zene elhallgatott, a sistergő csendben, eldugult füllel tompán hallotta a szavakat.
– Ezt most miért? Miért kell? Nincs értelme, fogd már föl! Dobd el azt a táskát!
Tindal belátta, hogy tényleg semmi értelme annak, amit csinál, és tényleg nincs semmi esélye. Kicsit elszomorodott persze, mert nem így képzelte.
– Na indulj!
Nem szólt semmit, engedelmeskedett. A pince legsötétebb sarka felé lökdösték. „Miért nem érzek késztetést, hogy végiggondoljam, mit rontottam el? Lehet, hogy nem érdekel? Ez mindenképpen... hmmm... a szakmaiság csődje. Lehet, hogy csak megélhetési békaember vagyok? Voltam?” A pince hátsó falához értek, Tindal lehajtotta a fejét, várt. Eleredt a könnye, ez akadályozta, hogy lehámozza arcáról a búvárszemüvegét, és nyílt tekintettel nézzen szembe az elkövetkezendőkkel. A kezébe nyomtak valamit. Durva tapintású, hűvös tárgy, talán egy kardmarkolat. Hát így lesz vége, ilyen hősi pózban. Felemelte a kezét, és csukott szemmel torkon szúrta magát egy mikrofonnal. Bürökpohár, felvágott erek, selyemzsinór, rendben, no de mikrofon? Fogalma sem volt róla, mit kell tennie. Csodálkozva nézett körül, tekintete előtt elúszott a Flying frogmen under destruction felirat, amikor az arcába üvöltöttek.
– Ne állj itt ilyen hülyén! Próbálni kell, érted! Holnap koncert!
A másik, aki a dobok mögé ült, leintette.
– Hagyd már! Látod, hogy kezd belejönni, mindjárt megöli magát a mikrofonnal.
Közben a Flying frogmen under destruction zenekar igen komolyan hozzálátott a próbához. Hangosabbak, nyersebbek, egyszerűbbek voltak, mint a Gogol Bordello. Tindal megértette, hogy a pokolra jutott és rémületében sikoltozott. A többiek örömmel nyugtázták, hogy énekesük végre felhagyott furcsa viselkedésével, és visszatért régi önmagához.
