Öregkoromra nagy ellenérzés él bennem tanáraimmal, s még inkább középiskolámmal szemben, sokkal nagyobb, mint a négy esztendő alatt, mikor gimnazista voltam. Gyakran belém hasít az egykori iskolaépület előtt járva, hogy ki adja vissza a 14 és 18 éves korom közötti négy megnyomorított évet? Eleinte még nem unatkoztam és nem féltem annyira, s persze eszembe se jutott, hogy lehetne más vagy jobb. Évtizedek múltán azt is hallottam, hogy azóta kitaláltak másféle iskolákat, ahol utált tárgyak hallgatása helyett fél napig könyvtárban lehet az ember, biológia-biflázás helyett növényeket bámulhat, moziba nemcsak lógás árán járhat. Most fölébred és elterebélyesedik bennem a régi, tompa fájdalom: reményt vesztve sajnálom utólag a kamaszt, aki voltam, de nem tudok rajta segíteni. Senki sem adja vissza azt a négy évet. Legalább tíznek érzem. Helyrehozhatatlan.
„Hitvány ember vagy!” – ordította arcomba osztályfőnököm. Görcsös, idegbeteg ember volt, rossz tanár, de nem alávaló alak, ma már tudom. Tizenhat évesen depressziós kamaszkatona voltam az iskola-szikla alatt repedező pinceárokban.
Poczos tanár úr különös figura volt – cz-vel írom, régiesen. Féltünk is tőle meg nem is, és nevettünk rajta meg nem is. Bennem valami kíváncsiság támadt iránta, már-már bámultam, figyeltem, de tisztelet, vagy pláne szeretet nélkül. Mindenesetre: nem utáltam. Kémiát és latint tanított – furcsa párosítás. Latin-német szakos tanárként 1949-ben a megszünt latin helyett nem az oroszt választotta, mint a legtöbb nyelvtanár, hanem a kémiát – talán dacból? Nekünk ’56 után összevont osztályban, szabadon választott nyelvként oktatta a latint.
Magas volt, testes, borvirágos-orrú, már akkor idős férfi. Szeretett harsogni, s nem is mindig dühből, de mindig recsegő hangon, szinte áriázva: „A pianinó is zongora, csak sokkal kisebb.” Közhelyes, enyhén nevetséges megszólalásait a súlyos igazságok hangulata vette körül, ez leírva alig érzékeltethető. Későbbi olvasmányaimban A varázshegy regényfigurájában, Mynher Peeperkornban találtam hozzá párhuzamot. Kémiaórákon gyakran vérengzett. „Elégtelenről írást hozol!” A szabadon választott latint viszont nem kísérte semmi félelem, érezhetően szívesebben tanította, ismétlődő mondásai szállóigévé váltak. „Milyen ablativus? Csak azt ne mondd, hogy temporis!” Nyomatékosan tagolta a latin szavakat: „Pannonia Romana ! aki így ejti: Pannónia, hosszú ó-val, az fikarcnyit sem tud latinul!” Ő bizony tudott, ahogy a pápával megesett története is tanúsította. Egyszer Rómában, a Szent Péter téren sétálva bicikliző főpapot pillantott meg. Látja ám, hogy hirtelen leszállt a gépről, és hosszan vizsgálgatja a láncot. A pápa az, s ő tisztelettel köszönti. A pápa, mert látja rajta, hogy külföldi, németül kérdi, értene-e talán a biciklihez. Poczos erre latinul felel, sorolja a kerékpáralkatrészek nevét. Küllő, gumibelső, szelep, saller – mindent latinul, s persze meg is javítja a pápa biciklijét. Búcsúzás előtt a pápa így szól: „Elismerem, fiam, te jobban tudsz latinul, mint én.”
Óbudai lakosnak képzelem: Árpád Gimnázium – Rákóczi, Toldi, ezekben mind tanított. Legendás híre megelőzte, és legendás híre aztán pár év alatt elfoszlott. Valahogy a régi Óbudához illik Poczos, bár egyszer a Széna téren láttam: ment borvirágos orral, nagy bevásárló cekkerrel a tanár úr. S mintha az óbudai piacon is látta volna valaki. Hatalmas trombitahang, recsegő harsona: Greguss Zoltán játszhatta volna tragikomikus fenséggel.
A húszas évek végére képzelem kezdő tanárnak, filmeken látott korabeli öltözékben, bár fiatalnak nehéz látnom. A század első évében született – a mi osztályunkban tanított utoljára latint, 1961-ben. A „Régi Rákóczisták” fórumon – ilyen is van – senki sem hallott már róla. Én öregebb vagyok most, mint ő volt akkor. Ha jól számolom, idén 110 éves lenne. Kicsit soknak hangzik. Mint akkor a 60? Akkor ugyebár előttünk volt az élet. Sejtettem, hogy nekem az sem fog igazán tetszeni, de az iskolánál csak jobb lehet. Örültem, hogy elfelejthetem az intézményt, minden tanárával együtt. Poczost soha többé nem láttam. Egy ideje többet gondolok rá, mint korábban bármikor.
(illusztráció: Scheiber Hugó | Önarckép)
