Horgas Bélának

Még sose láttam senkit tetten érve,
mint téged ma, ahogy mentél haza
három sor szonettel. Mit adjak érte?
Legyen tiéd a negyedik sora

egy megihletett versnek: mert a lélek
kihajt a tavaszi domboldalon,
és elhiteti, hogy amiért élek,
éltethet mást is, lehet alkalom

a ráismerésre – hogy mire, mindegy.
A visszatérő tavaszt nem zavarja,
mikor két ember egymás mellett elmegy,
köszön és elköszön, hívja a dolga

hazáig. Kívánom, hogy még kibírjad,
és akármikor, akárkinek „írjad”.

(illusztráció: Mattis Teutsch János | Tavasz)

CSOPORTKÉPEK

Mi mindenre alkalmas az egyistenhitek teológiája!

A modern ember megborzong és felismeri az internetben Isten három fő attribútumát.
Mindentudó, mindenható, mindenütt jelenlévő.

Sokan dolgozó-szobájukban, munkahelyükön vagy internet-kávézókban is rendszeresen kihajóznak az ismeretek és vélemények e roppant óceánjára. Mindennapi élményük, mennyire gyorsan, s milyen részletességgel perdülnek eléjük a legkülönfélébb tudnivalók. Az első és a harmadik attribútum azonosítása tehát aligha okoz nehézséget. A mindenhatóság elismerése viszont még várat magára.
Jó néhány évvel ezelőtt jött „divatba” az úgynevezett flashmob. Egy megbeszélt időpontra internetes eszközökkel (levelezőlisták, fórumok felhasználásával) összetrombitált emberek az előre megadott időpontban például egyszerre kinyitották az esernyőjüket, majd kis idő múltán összecsukták és hazamentek. A felületes szemlélő számára az effajta akciók aligha tűntek többnek értelmetlen és infantilis szórakozásnál. Pedig a flashmobok az internet, mint propagandaeszköz pillanatnyi mozgósító erejét felmérő tesztek, melyek szinte semmibe sem kerülnek.
Az egyiptomi forradalom a bizonyíték rá, hogy az új eszköz komolyan vehető.

VIGYÉL ÁT, RÉVÉSZEM

Föltámadott a tenger,
A népek tengere;
Ijesztve eget-földet,
Szilaj hullámokat vet
Rémítő ereje.

Látjátok ezt a táncot?
Halljátok e zenét?
Akik még nem tudtátok,
Most megtanulhatjátok,
Hogyan mulat a nép.

HÉTKÖZNAPI 

RÉMREGÉNY

15. RÉSZ

Shaftesbury és a másik Toland hosszú percek óta várakoztak az Ernő utcai hentes előtt. Nem szóltak egymáshoz, csendesen cigarettáztak. Shaftesbury néha a szeme sarkából végigmérte a kalauzt. Végre kilépett Cherbury a koszos üvegajtón, nyakában rövidre fogott bőrszíjon egy Kalasnyikov lógott. A másik Toland rezignáltan, Shaftesbury megütközve nézte.
– Hagyjuk már ezeket a régi és olcsó megoldásokat!
Cherbury halálos nyugalommal indult el az Üllői út felé.
– Most mit vagy úgy oda, valahogy álcáznom kell magamat.
– Miért kellene? És miért így? Enélkül is pont úgy nézel ki, mint egy… mint egy másik Cherbury.
A szembe jövő emberek messze kikerülték őket, átmentek az utca másik oldalára, némelyek hasra vágódtak vagy a parkoló autók mögé bújtak. Cherbury elbizonytalanodott.
– Lehet, hogy túlreagáltam az eseményeket…

HAGYMALEVELEK

Édes Kelemen Öcsém!

Régolta nem írtam már Kednek, és mire ezen levelem odaér, talán megjő a Tavasz is. Most még nincs itt, ki tudja, hol lófrál és kikkel hentereg az a rosszféle, ahelyett, hogy iszánkodna szabadításunkra, mert hogy mi itt még a tél túszai vagyunk. A csatornák végén jégszakáll, a fák hónaljából hócsutakok lógnak, s aki óvatlanul, ködmön nélkül lép ki házából, azt menten szabdalni kezdik Boreas éles kései. A kályha mellé húzódunk tehát, és hírlapok böngészésével múlatjuk az időt, akár télvíz idején, holott március idusa közeleg.
Kis és nagy tolvajok lehangoló ügyeit olvasván örömmel vesszük az oly üdítő híreket, mint ama hispániai asszonyságról szólót, ki bejegyeztette saját tulajdonául a Napot.

VIGYÉL ÁT, RÉVÉSZEM

Lassú felhő-árnyék
száll a jég fölött
nagy folttá terülve
a két part között,

majd odébb húzódik
a Lánchídon át,
választ vánkosául
egy zöld kupolát,

ott se vár sokáig,
tovább szálldogál
és mögötte lassan
jő az esthomály.

(illusztráció: Schönberger Armand | Dunai rakpart)

(A vers és a jegyzet megjelent a 'Vigyél át, révészem' című antológiában | Liget, 2011)

VIGYÉL ÁT, RÉVÉSZEM

A sötét szoba sarkában zokog
egy tehetetlen, guggoló gyerek.
Sír, mint a cipő alatt a homok.
Vergődik, mint a nehéz tengerek.

Könnyes, miként északra nyíló völgy.
Könnyes, mint könnyes a szem ürege.
Könnyes, miként a kő alatt a föld.
Könnyes, miként az ablak üvege.

Sír, mint ahogy a vízben sír a mész.
Sír, mint a víz sír a fedő alatt.
Sír, mint a holt fa, melyet tűz emészt.
Sír, mint csarnokban a futószalag.

VIGYÉL ÁT, RÉVÉSZEM

Egy meztelen fenekű angyal
vízzel teli kannát rugott föl,
aztán remegő orrcimpával
esőt kiabál pironkodva.

Eső, eső, eső, eső,
lucsokban fürdik a mező,
ajtaján Szent Péter nyikorgat,
gyere csak a szobámba lányom!

Büntetné a rugdalkozót,
az küszöbére térdepel,
nézvén meztelen fenekecskét
hümmög atyásan s félre fordul.

Alig telik el nap, hogy ne hallanánk valamilyen korrupciós botrányról. A média a világ minden országában beszámol a vesztegetésekről, közpénzek sikkasztásáról, hatalommal való visszaélésről, összeférhetetlenségi ügyekről. A korrupció mérésére a Transparency International kidolgozta a CPI-t (Corruptions Perceptions Index – Korrupció Érzékelési Mutató). 2010-ben a tíz “legtisztább” ország sorrendben: Dánia, Új-Zéland, Szingapúr, Finnország, Svédország, Kanada, Hollandia, Ausztrália, Svájc és Norvégia. A 178 országból összeállított listán Magyarország az 50. helyért küzd Jordániával és Szaúd-Arábiával.
A CPI elsősorban a közszférában megjelenő korrupciót méri, és olyasmire is figyel, hogy például mennyire ódzkodnak az emberek az adófizetéstől, vagy úgy érzik-e, hogy a közhivatalnokokat le kell fizetniük. Egy másik fontos terület, ahol jellegzetes példákat találhatunk, az oktatás. Itt a korrupciót nagyrészt magánemberek, egyedül követik el: ilyen a plágium és a kutatási eredmények meghamisítása. Máskor legalább két ember kell hozzá: például a vizsgakérdések, érdemjegyek vagy felvételi lehetőségek kiárusításakor. Olaszországban, a legkorruptabb nyugat-európai országban az egyetemi tanári állásokat gyakran az idősebb professzorok maffia-szerű szervezete osztja szét – természetesen nem a tudományos érdemek alapján.

A világ tele van csodákkal, a csoda úgyszólván hozzátartozik mai életünkhöz, hiszen annyiféle, ellenőrizhetetlen pletyka kering az Univerzumról, a szubatomikus részecskék újabb csínytevéseiről, hogy az ember csak kapkodja a fejét – mindezek ellenére tegnap délutánig Sherlock Holmes-józanul és Carl Sagan-i szkepticizmussal viszonyultam a kérdéshez (utóbbi szerint nyitottnak kell lenni ugyan, de nem annyira, hogy kiessen az agyunk), és mereven elutasítottam a gabonakörök létezését, sőt, abban se nagyon hittem, hogy egy szép napon a fürdőszobai csempéről Jézus Krisztus mosolyog rám.
De – hogy a mindenkori szóhasználattal éljek – láss csodát, tegnap délután megtört a jég.
Jó (vagy rossz) szokásom szerint szörföztem a világhálón, hogy kedvemre való, tudatsimogató hullámra akadjak: már immúnisan siklottam a politikai és környezeti katasztrófák cápái között, és úgyszólván tudomást se vettem a bulvárhírek sziklazátonyairól, amikor fáradó tekintetem egy szóba ütközött. Gondolatolvashow – ugyan, mi a manó lehet ez, gondoltam, nosza, klikkeljünk. Fogalmam sem volt, mi vár rám, ahogyan a kisgyereknek is csupán homályos elképzelései vannak az elvarázsolt kastélyról; meggondolatlanságomat lankadó éberségem és örökifjú kíváncsiságom indokolta.

VIGYÉL ÁT, RÉVÉSZEM

Nincs víz a pusztában s elalél a bárány,
a gyermek, a gida,
s szénné szárad a fű,
a madár nem dalol,
és alig tud megállani lábán
a szamárcsikó. S bús szolgád, Uram, én is
az értelmen túl, valahol
a káprázat határán
bolyongok az ős-csillagok között,
ahol a nagy víziók lobognak;
elhoztam elibéd, hogy szenteld meg a pálcám,
s egész életemet, mi, tudod: láng és álom.
Mutass vizet, hova a vadkecske inni jár
e kövek között, itt e rózsaszín világon.

VIGYÉL ÁT, RÉVÉSZEM

Héjas, leveles homályok
szunyó baba-szörnye,
ó, szarucska, szellemecske,
szájas-orras bőnye,

sűrüdöznek már az egek
vélünk, a kék bozsgók.
Surló-körlő kerubgömbök
– mint esők a kosbort –

vernek zizgő kozmoszokkal.
Ó, a rezge ázás!
Ó, mi: súlyok vastagában
suhogás és rázás!

VIGYÉL ÁT, RÉVÉSZEM

Kezdetben voltak a vizek.
És Isten lelke lebegett felettük.

Szabadíts meg, Uram, mert
a vizek lelkemig hatolnak.

H2O. A képlet egyszerű.
Két hidrogén egy oxigénre.

Az oxigén az élet.
A hidrogén – halál.
Belőle kétszerannyi kell.

Ki tudja, mi lesz
a küzdelem vége.

Nem én gondolkodom:
a gondolat gondolja önmagát.
Feltámad, mint a szél, mely
ki tudja, honnan jön, ki tudja, merre tart;

pocsolyát borzol és újságpapírt
lebegtet, belecsókol
az ámuló rózsakehelybe,

kabát alá bújik, s olyan erővel
vágja be a nyitva felejtett
ablaktáblát, hogy az üveg
szikrázva robban millió darabra.

Tépettem, kérlek,
ne tettesd magad néma
papírlénynek,
ne légy puszta következmény –
ha válaszod az irányított
véletlenre játszó ujjaimmal
alakot öltött, hangot is adjon,
                szavakkal szóljon,
legyen nyilvánvaló, hogy
miért szakadtál ki milyen
világ-egészből-képből,
a háttér nélküli tolongás
hullámaiból kibukva-hullva
mi végre kapaszkodtál partra,
s lettél, emeletes fej –

HÉTKÖZNAPI RÉMREGÉNY

14. RÉSZ

Jean-Jacques a Három sárkány teraszán ült és karcos sármelléki kadarkát kortyolgatott. Csettintett a nyelvével, mert nagyon elégedett volt az erős vörösborral és a kiadós ebéddel. Elfelejtette viszont, mit evett. Az illatozó, sűrű, vörös szószban ázó húshalmokat bármikor maga elé tudta idézni, az étel különös hangzású neve azonban kiment a fejéből. Intett a diszkréten félrevonult pincérnek, hogy megtudja a tüzes és fűszeres kifejezést, de a készségesen hamuarcú férfi helyett elegánsan öltözött és kedves modorú adóellenőr lépett az asztalához.
– Ön nyert! – kezdte kifogástalan társasági stílusban az adóellenőr.
– Mit keres itt, barátom? Nem emlékszem, hogy szerencsém lett volna…
– Szerencse! Pontosan erről van szó! Abban a szerencsés helyzetben van…

Kapcsolgatom a tévét; akkor, ha senki sem látja. Rossz szokás, akár a körömrágás, ám sokkal veszélyesebb. Odaragaszt a fotelbe, s mire kikecmergek, fásultságot és bűntudatot érzek a megérdemelt pihenés öröme helyett. Híradóval indítok, az „vállalható”; le sem ülök, teszek-veszek az alapzajban: „mégiscsak illik tudni, mi zajlik a világban”. A hírekből nem tudom meg, de hazudok magamnak, ahogy a szenvedélybetegek általában. Mindig az első szál cigarettával, egyetlen pohárka itallal kezdődik... Amikor kezem a távirányítóra téved, elvesztem – a következő fél-másfél, több óra számára.
Nehéz lekötni, türelmetlen vagyok. És bár semmi sem elég érdekes, hatalmamban áll, hogy váltsak: lecseréljem a megunt vagy nem tetsző arcokat, s új figurákat penderítsek elő doboznyira zsugorodott világom porondjára. Mint a mesebeli király, aki régen nem nevetett, de egyre gyakrabban csettint udvari bolondjának a következő és rákövetkező tréfát követelve.

Ez úton közlöm Mindenkivel, akit érint, hogy szép Budapestünk utcáin új veszély ütötte fel a fejét! Egyes független híradások szerint a köztereken, a sétálóutcákon, az árnyas és napsütötte tereken, az aluljárókban – és egyáltalán: mindenütt – elszaporodtak a vadplakátok!
De tudják-e, kiféle-miféle fajzat a vadplakát? Honnan jött? Mivel táplálkozik? Mi jellemzi természetes élőhelyét? Képes-e normális együttműködésre idegen környezetével? Veszélyes-e? S ha igen, mennyire, és hogyan védekezhetünk ellene?
De kezdem a végéről. Utolsó pár előre fuss!
Igen, kérem szépen, a vadplakátok fölöttébb veszélyesek, és a hatékony védekezés ellenük szerfölött nehéz, sőt, csaknem megoldhatatlan. A vadplakátok ugyanis a gyanútlan járókelők személyiségét célozzák meg, és látszólag ártalmatlan, gyakran egyszerű fekete-fehér ábrázatukkal különösen alkalmasak, hogy megtévesszék a közelükbe tévedőt. Valaki odahajol, figyelmesebben megnézné a vadplakátok testét, s máris megvan a baj.

Nem tudok mozdulni. Mintha évek óta
nem vittem volna le a szemetet,
úton-útfélen zörgő dobozokba,
pattanásig feszült zsákokba botlom.

Kimért tisztaságot hagytál ugyan magad után,
vetett ágyat, felporszívózott padlót,
de az még a te rended volt,
én nem tudtam se folytatni, se abbahagyni.

Mulasztásaid ölnek meg majd
egy szép napon. Tétovaság és
halogatás. A hifi torony kéken
villogó számlapján az órát

éveken át nem állítottad be, pedig
csak egy perc az egész.
Nincs jelentősége, de mégis. Aztán
ott vannak az idők kezdetén megvett,
máig kicsomagolatlan ingek,