Nem én gondolkodom:
a gondolat gondolja önmagát.
Feltámad, mint a szél, mely
ki tudja, honnan jön, ki tudja, merre tart;

pocsolyát borzol és újságpapírt
lebegtet, belecsókol
az ámuló rózsakehelybe,

kabát alá bújik, s olyan erővel
vágja be a nyitva felejtett
ablaktáblát, hogy az üveg
szikrázva robban millió darabra.

Nem én
gondolkodom. Csak vezeték vagyok,
szürke, hajlékony, szigetelt.
Ha átbizsereg rajtam

váratlanul a gyengeáram
izgalma, hűvös fémközönnyel
fogadom – utasom csupán,
irányát tán követhetem,
de teste-lelke nem enyém.

Nem én gondolkodom.
Várakozás, hiány,
elégedetlenség üt réseket
a szüntelen és öntudatlan

munkálkodás anyagán – ide árad
be valami furcsa, termékenyítő
idegenség; először nem is sejtem,
mi dolgom vele, később aztán
elkezdem hinni, hogy részem. De az

eszemmel, vagyis inkább
az ösztönömmel felfogom: magam
vagyok a tompaságban,

s a gondolat, a fényes, ismeretlen,
csillámló tünemény – vendég. Megjelenik,
megpihen, elidőzve
az idegpályákon, aztán elillan,
s én újra elhagyatva,
meddő egykedvűséggel bámulom
a szemcsés, hamuszürke semmit.

(illusztráció: Vajda Lajos | Őstermészet)

Csengery Kristóf írásai a blogon | Csengery Kristóf írásai a Liget folyóiratban