Lassú felhő-árnyék
száll a jég fölött
nagy folttá terülve
a két part között,
majd odébb húzódik
a Lánchídon át,
választ vánkosául
egy zöld kupolát,
ott se vár sokáig,
tovább szálldogál
és mögötte lassan
jő az esthomály.
(illusztráció: Schönberger Armand | Dunai rakpart)
(A vers és a jegyzet megjelent a 'Vigyél át, révészem' című antológiában | Liget, 2011)
Vizes vers a javából. A befagyott folyó jege és vize, a felhő párája a víz minden halmazállapotát egyesíti. Tájleíró vers, amelyben a leírt táj mindegyre mozgásban van. Lassú mozgásban. A lassúság a vers kulcsszava, a legelső és az utolsó előtti sorban is feltűnik. A felhő is csak szálldogál, és mikor elfárad, a vánkosnak választott kupolán megalszik egy keveset.
A kupola zöld, hogy véletlenül se gondolhassunk a Parlamentre. Weöres, bár köztereket ábrázol, lemond minden politikáról. Ezúttal nem zajlik nagy nemzeti számvetés a Dunánál. A kupola csak kupola, a felhő felhő, a víz víz. Hagyja, hogy a táj az legyen, ami: Budapest téli látképe.
Talán az ismerőssége teszi kedvessé a verset. A városi ember belakott világában mintha még a felhő is a hídon át közlekedne. Nyugodtan, ráérősen, szabályosan. Igen, ez a felhő komótosan megvárja a zöld lámpát, nem siet, ha már villog, csak felhajtja a hosszú kabátja nyakát, szórakozottan néz a távolba, és egy szörnyű filmzene játszik a fejében. Amikor egyszerre meglökik, álmosan eszmél, zavartan szabadkozik, majd átkel a Lánchídon.
Talán a vánkos teszi, de számomra a téli Budapest ebben a versben meleg, otthonos hálószoba. Hiába borítja jég a folyót, mindenekelőtt nem a hideget idézik a sorok, hanem az este közelségével együtt járó álmosságot. Tökéletes altatóvers, kisgyerekes szülőknek ajánlható.
GÁRDOS BÁLINT
