Alig telik el nap, hogy ne hallanánk valamilyen korrupciós botrányról. A média a világ minden országában beszámol a vesztegetésekről, közpénzek sikkasztásáról, hatalommal való visszaélésről, összeférhetetlenségi ügyekről. A korrupció mérésére a Transparency International kidolgozta a CPI-t (Corruptions Perceptions Index – Korrupció Érzékelési Mutató). 2010-ben a tíz “legtisztább” ország sorrendben: Dánia, Új-Zéland, Szingapúr, Finnország, Svédország, Kanada, Hollandia, Ausztrália, Svájc és Norvégia. A 178 országból összeállított listán Magyarország az 50. helyért küzd Jordániával és Szaúd-Arábiával.
A CPI elsősorban a közszférában megjelenő korrupciót méri, és olyasmire is figyel, hogy például mennyire ódzkodnak az emberek az adófizetéstől, vagy úgy érzik-e, hogy a közhivatalnokokat le kell fizetniük. Egy másik fontos terület, ahol jellegzetes példákat találhatunk, az oktatás. Itt a korrupciót nagyrészt magánemberek, egyedül követik el: ilyen a plágium és a kutatási eredmények meghamisítása. Máskor legalább két ember kell hozzá: például a vizsgakérdések, érdemjegyek vagy felvételi lehetőségek kiárusításakor. Olaszországban, a legkorruptabb nyugat-európai országban az egyetemi tanári állásokat gyakran az idősebb professzorok maffia-szerű szervezete osztja szét – természetesen nem a tudományos érdemek alapján.

A plágium a latin “plagiarius” szóból származik, ami emberrablót, zsiványt és tolvajt jelent. A 21. században a nyugati társadalmak szigorúan elítélik, de nem volt ez mindig így. Korábban nem ismerték a szellemi tulajdon fogalmát, és fel sem merült, hogy egy gondolatot el lehet lopni. Laurence Sterne, a híres 18. századi író egy másik szerzőtől kölcsönzött a Tristram Shandy-ben, Samuel Taylor Coleridge számtalanszor plagizált a prózájában és a verseiben. A Közel-Keleten, Afrikában és Ázsiában még ma is meglehetősen furcsának találják, hogy valaki gondolatokat birtokolhat: egy másik szerző szavainak, mondatainak, sőt, egész szakaszainak beépítése a saját szövegbe csupán a csodálat kifejezésének egyik módja.
Az ezredforduló nyugati kultúrájában sem ítéli el mindenki a plágiumot – különösen a posztmodernek és a dekonstrukcionisták nem. Úgy vélik, nincs állandó, változatlan szöveg és egyértelműen azonosítható, eredeti szerző, mert minden változtatható és semmi nem teljesen eredeti. Az elképzelés szorosan kötődik a posztmodern gondolathoz, hogy minden relatív és társadalmilag konstruált. Ez a megközelítés befolyásolja a tudomány szerepének megítélését is, és különös kijelentésekhez vezet, például M. Barton úgy véli, “a plágium fogalmának dekonstrukciója leleplezi a ‘stabil én’ naiv koncepcióját, és a még naivabb feltételezést, hogy a szerzők képesek spontán, eredeti gondolatokkal előállni.” Szerintem ez jókora ostobaság.
A plágiumot el kell ítélnünk, mert az eredeti gondolatok a szerző megélhetésének alapját jelentik, és mindenkinek joga van az elismeréshez. Nekünk, olvasóknak pedig jogunk van tudni, kitől származik egy gondolat. A szerző védelme nem a gondolat szabad használatának és terjedésének megakadályozását jelenti: csupán fel kell tüntetni a forrást. Ilyen értelemben a plágium egyszerű lopás.
Nem tudhatjuk biztosan, milyen gyakori a plágium, erről nincs megbízható statisztika, mert általában csak véletlenül fedezik fel. De az általános vélemény szerint igen gyakori. A történész Peter Charles Hoffer szerint “olyan, mint a csótány… ha egyet látsz a konyhapadlón, száz nyüzsög a tűzhely mögött”. Nemrégiben a német védelmi miniszternek kellett lemondania, mert kitudódott, hogy a doktori disszertációjában plágiumot követett el. Nem csoda, hogy a módszer ilyen elterjedt, mert a technika segítségével könnyű szövegeket lopni, főleg az internetről. Mindig ott a kísértés, hogy erőfeszítés nélkül a könnyebb utat válasszuk. A technika persze kifejlesztette a védekezés módját is: olyan számítógépes programokat, amelyek segítségével egy adott szöveget összevethetünk az adatbázisunkban őrzött többi szöveggel. Magyarországon az MTA Számítástechnikai és Automatizálási Kutatóintézete dolgozott ki ilyen szoftvert. De a leleményes programok mellett a józan ész is segít. Valljuk be, a plagizálók többnyire buták és lusták: szó szerint másolnak, és észre sem veszik, ha a lopott bekezdés stílusa merőben eltér a szövegük többi részétől.
Vajon gondos oktatással megtaníthatjuk, hogy a plágium megvetendő? Bár évtizedeken át tanítottam, szkeptikus vagyok. A legtöbb ember számára a plágium nem olyan, mint a zsebtolvajlás vagy a bolti lopás. Az amerikai egyetemeken évek óta előadásokat, beszélgetéseket szerveznek a témáról, példákat mutatnak be a honlapokon – minden látható eredmény nélkül, mert a plágiumok száma nem csökkent. Attól tartok, az emberek kapzsisága annyira erős, hogy egyszerűen túl nagy a kísértés – különösen, mert sok plagizálót nem büntetnek meg komolyan. Ezért egyelőre a legtöbb, amit tehetünk, hogy gondosan olvasunk.

(illusztráció | inside-artzine.de)

Richard Quandt írásai