a LIGET e-könyv sorozata

A nyelv határairól úgy is beszélhetünk, mint emberek között húzódó határokról, s ha a kérdést így értelmezzük, nehéz megmondani, a nyelvben tetten érhető határ ok-e vagy okozat. Arról van-e szó, hogy az általános elidegenedés közepette a nyelv is elkopott, vagy inkább arról, hogy a nyelv eleve alkalmatlan arra, hogy áttörjünk a Másik „falain”? A kérdés nehezen volna megválaszolható, de ahelyett, hogy azt firtatnám, egyáltalán értelmes-e, megpróbálom a nyelv társas használata közben fellelhető határok típusait megkülönböztetni.

Határok lehetnek egyes, többé-kevésbé azonos természetes nyelvet (pl. magyart, angolt stb.) használó csoportok nyelvei között abban az értelemben, hogy egy kisebb-nagyobb társaság ki tud zárni egy másikat a dialógusból, le tud kergetni a logoszon át vezető útról, ki tud rekeszteni a dia logoszból, a beszélgetésből, mert például csak a magabiztosság retorikáját engedi meg, a kételyét nem. Ezt nevezhetjük retorikai nyelvi határnak; ezzel főként szociológusok, politológusok, ideológiakritikusok, történészek szeretnek foglalkozni. Például Michel Foucault és követői kimutatták, milyen gondolkodásmód, sőt világnézet húzódik meg egy-egy csoport retorikája mögött – én ezzel itt megint nem foglalkozom.

De az ember és ember között húzódó nyelvi határról a mindennapok szintjén is bőven van tapasztalatunk: gyakran a legjobb indulat mellett sem értjük egymást, „elbeszélünk” egymás mellett, mint Csehov és Beckett drámáinak hősei. Sohasem lehet teljes bizonyosságom afelől, a másik abban az értelemben használja-e éppen a nyelvet, mint én. Ez már inkább a filozófia illetékességi köre; az analitikus filozófiában például egy időben nagy vita zajlott, vajon értem-e a másikat, amikor az a fájdalmáról beszél, ha egyszer az ő fájdalmát bizonyosan nem érezhetem. Az ilyen jellegű kételyről, a nyelv szerepét, sőt határait is feltétlenül érintő elválasztottságról és a Másik megértéséről lesz szó, de ezt össze szeretném kötni a nyelv határának egy további értelmezésével.

Ez a filozófiailag leginkább közkedvelt értelmezés, és talán abban a formájában a legismertebb, ahogyan Wittgenstein fogalmazza meg a Tractatus Logico-Philosophicus (1921) legvégén: „amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell”. De idézhetném Shakespeare Macbethjét is, aki a darab IV. felvonásában így kérdezgeti a vészbanyákat: „Mi dolgotok itt, titokzatos, rút / Éjféli szörnyek?”, és a Második Boszorkány – Szabó Lőrinc fordításában – így válaszol: „A kimondhatatlan”. A nyelv határainak talán legmagasztosabb értelmezése, hogy van valami a nyelven túl, amiről kétségtelenül tudunk, hiszen róla tudunk beszélni, de nem tudjuk kimondani, mi az.

(Kállay Géza)