VIGYÉL ÁT, RÉVÉSZEM

Föltámadott a tenger,
A népek tengere;
Ijesztve eget-földet,
Szilaj hullámokat vet
Rémítő ereje.

Látjátok ezt a táncot?
Halljátok e zenét?
Akik még nem tudtátok,
Most megtanulhatjátok,
Hogyan mulat a nép.

Reng és üvölt a tenger,
Hánykódnak a hajók,
Sűlyednek a pokolra,
Az árboc és vitorla
Megtörve, tépve lóg.

Tombold ki, te özönvíz,
Tombold ki magadat,
Mutasd mélységes medred,
S dobáld a fellegekre
Bőszült tajtékodat;

Jegyezd vele az égre
Örök tanúságúl:
Habár fölűl a gálya,
S alúl a víznek árja,
Azért a víz az úr!

(illusztráció: Mattis Teutsch János | Kompozíció (Szent György))

(A vers és a jegyzet megjelent a 'Vigyél át, révészem' című antológiában | Liget, 2011)

1948 márciusában, a forradalom centenáriumi ünnepségeire készülve versmondó verseny volt abban a falusi iskolában, ahova buzgó negyedikesként jártam. A verseny hetekig tartott, és az volt a tét, hogy ki tud több Petőfi-verset „kívülről” elmondani. A Föltámadott a tenger akkor lett kedvenc mondókám, hamar megtanultam, jólesett fújnom, tetőtől talpig átjárt, s bár eljutott hozzám némi ismeret a vers hátteréről (hogy a költő ezt is akkoriban és azzal az indulattal írta, mint a „talpramagyart”), a ritmus vitt, a tagjaimat mozdító erő érzése, mintha egész testi-lelki valómmal válaszoltam volna, hogy látom a táncot, hallom a zenét. Ez az elemi (gyermeki?) látás és hallás valahogy ma is megvan, „föltámad” bennem, amikor a verset olvasom. Igaz, átvitt értelme, jelképes volta is hat – és a jól ismertségből, egyszerűsítésből, a tudásból, az eltelt idő társadalmi-történelmi tapasztalataiból adódó különféle árnyalatok, meggondolások is jelentkeznek. Mégis hat, bár jól látja az ember, hogy a mozgósítás milyen magabiztosan megcsinált ebben a táncdalban, a kételytelenül tiszta lendület milyen kiszámítottan tart az örök tanúság lezáró ítéletébe.
Táncolni-hajózni jó, ha kérdések is tolongnak aztán, a felkiáltójel utáni csöndben.
HORGAS BÉLA