Kapcsolgatom a tévét; akkor, ha senki sem látja. Rossz szokás, akár a körömrágás, ám sokkal veszélyesebb. Odaragaszt a fotelbe, s mire kikecmergek, fásultságot és bűntudatot érzek a megérdemelt pihenés öröme helyett. Híradóval indítok, az „vállalható”; le sem ülök, teszek-veszek az alapzajban: „mégiscsak illik tudni, mi zajlik a világban”. A hírekből nem tudom meg, de hazudok magamnak, ahogy a szenvedélybetegek általában. Mindig az első szál cigarettával, egyetlen pohárka itallal kezdődik... Amikor kezem a távirányítóra téved, elvesztem – a következő fél-másfél, több óra számára.
Nehéz lekötni, türelmetlen vagyok. És bár semmi sem elég érdekes, hatalmamban áll, hogy váltsak: lecseréljem a megunt vagy nem tetsző arcokat, s új figurákat penderítsek elő doboznyira zsugorodott világom porondjára. Mint a mesebeli király, aki régen nem nevetett, de egyre gyakrabban csettint udvari bolondjának a következő és rákövetkező tréfát követelve.
Ha brutális képekbe ütközöm, már alig rándulok össze. Semmin sem botránkozom meg, legfeljebb átkapcsolok. Rég nem maradt ledönteni való tabu: bármi kimondható, megmutatható, megfelelően fölcímkézett keretben. A címkék is egyre ázottabbak. Ami az életben csak beteg elmék tudatalattijából tör felszínre olykor, az teljes műsoridőben kínál „szórakozást” ; és bármikor kész beköltözni a nappalimba. Morális korlátok nincsenek, habár a legvéresebb filmek, sorozatok zöme ki sem mozdul a mesék világának leegyszerűsített, kétpólusú rendjéből. Jó és rossz létezik csupán – de míg a rossz munkálkodásának totalitásában, az úgynevezett jó mintegy zárójelben, a rosszal való küzdelmének funkciójában van jelen. A mese csiszoltsága, bölcsessége – lényege – hiányzik.
Egy-egy természetfilmnél ott ragadok; „sokat tanulok belőlük”, de amint a ragadozó áldozatát kezdi marcangolni, sürgősen békésebb csatornára váltok. Váltanék. Csakhogy az operett-gesztusaikról egyből beazonosítható szappanoperák arzenálját leszámítva, békességgel kevés műsor versenyez a kegyeimért. Ami mégis, többnyire a kollektív idiotizmus megnyilvánulása, melynek (mint néző) pár perc után magam is része vagyok. Ha akarom, ha nem – és NEM, de ahhoz meg kellene állítani, ami mozog, befeketíteni, ami szín, s így: muszáj lenne nekem mozdulni, a saját életemet irányítani. Egyik kép a másik után – klipszerű vágások hasítják az időt, teret, darabolják a személyiséget. Ismerős, ha nem is követhető. Ez a „kikapcsolódás” ideje, a „töltődésé”; csak még öt perc, és újra tanár, kliens, szerető, értelmiségi leszek…
