Világos, mint egy kerti szék,
kakukkos vére ömlik:
reggel van.
Vad, zabolátlan fények.

Védtelen arcokba fehéren
nő a fény.
A kerítés mellett fecskefű tenyészik s
némi gyom, kifürkészhetetlen
céllal, a levegőben sóvár
szelek köpenyei.
S deszkagyűrű a külső körben: sötét és
mind titokzatosabb.

Állok az üveg előtt: fenyőrigó pihen
az ablak vágyszögében. A földben
hőjáték: sárga rétegek, szikár csönd,
halott bogarak.
És még lejjebb: ott már valóságos hideg van.

S hogy milyen hangszerre vonják végül
szíveinket?
A sötétben egyre gyűlnek, tapogatózó,
elhagyott szavak.

(illusztráció: Bálint Endre | Ünnep)