Szaltikov-Scsedrin 1869-es művének – Egy város története – „forrása” a Glupovi krónika, mely „az 1731-től 1825-ig terjedő időszakot öleli fel.” Az író erősen igyekezett, hogy a cári cenzor gyanúját elaltassa. Ma másfajta cenzorok zörgetik a magyar csalitost, ezért ettől az igyekezettől túlterheltnek érezzük a szöveget. A szürreális abszurd gyönyörű őrülete s a Hatalom szörnyű anatómiájának pontossága viszont remekművé avatja a szatirikus szociográfiát.
A hatalmat Glupov-országban testi fenyítéssel gyakorolják. A tehetősebbek vagyonát indoklás nélkül elkobozzák, de mindennél fontosabb az ideológia irányítása. Működik a történelemhamisítás, a törvényfacsarás és -tiprás. A legfontosabb pedig a lázadók és felforgatók elleni küzdelem. A lázadás mibenlétét a Hatalom napi hangulata határozza meg.
A titkárok, főkapitányok, főszámvevők, ügyészek, „a helybéli intelligencia”: bábfigurák, egyetlen jellemzőjük a Hatalom buzgó tisztelete, önkényének meghatott tűrése; hatalmi vákuum esetén a megalázó rettegés. Továbbá egymás rutinszerű följelentése.

HÉTKÖZNAPI RÉMREGÉNY

12. RÉSZ

Shaftesbury a Nyugati pályaudvar tériszonyos üveghomlokzata előtt leugrott az őt cipelő emberek válláról, mint aki megérkezett, és intett a hömpölygő menetnek, mintha csak búcsúzkodó, közeli hozzátartozói volnának. A tömeg azonban nem engedte.
– És velünk mi lesz? – kiáltozták mindenhonnan.
Shaftesbury elkomorult, arcára gyászfátyol hullt, úgy tűnt, sorsfordító szavak hagyják majd el az ajkát, aztán barátságosan ennyit mondott.
– Maguk menjenek inkább hajóval! – Nem várt tovább, elindult, részvétlen arccal kerülgette az embereket. Néhányan azonban a nyomába szegődtek, s még mielőtt eltűnhetett volna, feltartóztatták.
– Mi önnel tartunk! – Egyikük még bizonytalanul hozzátette: mindhalálig…
Shaftesbury közelebb intette őket, úgy látszott, bizalmasan akar közölni valamit.

Ország Lili | Tükröződés

ELKÉPZELEM, HOGY ELKÉPZELI

Nem feltétlenül a húsz esztendős Petőfi. Először is az ő helyzetdala egyes szám első személyben szól, befordúltam – írja, így, hosszú "ú"-val (mintha csak a második sor Rágyujtottam szavából lendült volna előre a magánhangzó-nyújtás), ráadásul a „konyhára“ fordult, s mint ismeretes, nem a pipagyújtás, hanem a szép leány végett... De hogy ne csűrjek-csavarjak tovább: jelentéktelennek, hétköznapinak és érdektelennek minősített konyhába fordulás-féle eseményekből szeretnék felidézni. Ámulósan persze, ahogy a valamikori beforduló, vagy éppen leülő, felpillantó, szaporábban lépő, megkapaszkodó, álldogáló, köhögő, tükörbe néző is meglepetten rálátott valamire, akár a saját mozdulatára, és a rálátással egyszerre különlegessé is bűvölte.

Mint
most ébredt tákolmányok,
ugranak elém
az egyszer már megnevezettek,
tépett papundeklik
(ezt a háromfejűt
’99 óta kedvelem),
és bizonykodnak szépen,
hogy megtörténtek velem.
Egész sereglet.
Buzgalmuk meghat és
nevettet.

Légy szorgalmas, súgják a mindig
körülötted sürgölődő angyalok. Nézd
meg alaposan a dolgokat, és írj le
mindent, amit utadon tapasztalsz. Mi
is írunk, láthatatlan sorok seregét fehér
szárnyunk csücskével a hűs levegőbe,
ezért érzel néha könnyű szellőt magad
körül. Följegyzünk ezt is, azt is rólad,
jelentést fogalmazunk a ránk bízottakról,
de te ne félj, pártodat fogjuk és megvédünk
mindenkor. Csak légy szorgalmas,
ne feledd: figyelj és ródd betűidet, írj le
mindent, hogy aztán magad is az égbeli
ügynökök közé állhass, ha eljön az időd.

(Paul Klee | Feledékeny angyal)

Csengery Kristóf írásai a blogon | Csengery Kristóf írásai a Liget folyóiratban

(Rába György: Férfihangra, Magvető Könyvkiadó, 1969. 93. oldal)

Estefelé
Népköltés nyomán

Ez az este már
az igazi est
küszöböd előtt
az ösvény üres
Jön-e csónakos
ki vizek szavát
gázlók igazát
tudja s szárazon
más partra visz át
hogy el ne merülj
árban ki ne hűlj
s állják lobogó
szívedet körül

Jön érted a vad
sötét úton át
hallod dobaját
a hátára kap
úgy ragad tovább
s már nem névtelen
mi csak él terem
kezedből eszik
minden félelem

Rómában esett, csakugyan. Hideg, aprószemű és kitartó, novemberi eső. Meglehet, Róma látványosságait egy darabig még nem történeti korszakonként vagy kerületenként fogom osztályozni, hanem a „vizes” – „nem vizes” klasszifikáció alapján. Az Angyalvár például nagyon vizes. A Lateránum úgyszintén. A Trasteverén elállt az eső. A Campo de Fiorén megeredt. A templomok szárazak. Az ókori emlékek nedvesek.

HAGYMALEVELEK

Kedves Kelemenem!

Most, hogy a hó, a fagy és a setétség – melyet napfogyatkozás is súlyosbíta – fogságából kiszabadulván nagyokat kortyintunk a tavaszias levegőből, nem hisszük, hogy a zord idők valaha is visszajőhetnek, holott elegendő a kalendáriomra tekinteni. Még csak Boldogasszony havában járunk. Ahogy a régiek mondák: nem eszi meg a kutya telet.
Azt a temérdek havat azonban, mely karácsony olta felszaporodott, a szakadatlan fújó déli szél mind felolvasztá, hogy csupán az árnyékos zugokban maradt egy-két hólapdányi belőle, mire azonban levelem a Kied kezébe kerül, azok is eltűnnek. (Bár lehet, hogy akkorára újra hideg és hó leszen. Honunkban az idő mind gyorsabban változik, a posta meg egyre lassabban jár. Hol vagynak már azon szép idők, midőn postakocsival 30 óra alatt Budáról Bécsbe ért a levél? Manapság három napig is utazgat egy anzix Pest és városunk között.)

Ez egy nagyon egyszerű történet.

Komolytalan szemvillanás, összekacsintás az első, utamba kerülő ismerőssel, akinek szemében az enyémhez hasonló meglepett kíváncsiság ül. Mi még mindig várunk valamire… valami csodára (ami természetesen szintén egyszerű)… mi, akik csak megyünk, mendegélünk az úton anélkül, hogy esélyünk volna az igazi találkozásra. Ha mégis megtörténik (megtörténne), az út szinte szárba szökken; valami ilyesmi.

Elmondom, mi történt.

Évtizednél is régebben a főszerkesztőnknél rendezett bulin terhes kolléganőm – már jó nagy hassal – hanyatt feküdt a franciaágyon, s egy másik kolléganőm cérnába fogott ingát hintáztatott fölötte. „Fiú”, mondta az inga tulajdonosa magabiztosan. „Honnan tudjátok?” – kérdeztem bambán. Megütközve néztek rám. „Az inga pontosan megmutatja... ha nem hiszed, fogadhatsz velünk.” „És az ultrahang?” – próbálkoztam unalmas racionalizmusommal. „Az ultrahang csak megerősíti.” És tényleg, fiú készülődött kolléganőm hasában.
Akkor már sűrűn találkoztam az ezotériával. Szerkesztőségi íróasztalomra egyre több cikk került, amelyik lelkesedett (és lelkesített) a méregtelenítésért, amit persze léböjt kúrával kell kiegészíteni, vagy a húselvonás hasznáról és a mindenféle füvek fogyasztásáról értekezett. Volt homeopátiát magasztaló – megcáfolhatatlan példákat sorolva, s persze asztrológia, minden mennyiségben. Előfordult, hogy nagyokat röhögtem, mindenesetre jobb napjaimon ártatlan marhaságnak tartottam az egészet, a kúrákkal, ingával, a Jupiter és a hold együttállásával. De kaptam helyesírási hibákkal zsúfolt, kézzel írt dolgozatot, amiben a szerző különféle ezoterikus kísérletekre hivatkozva bizonyította, hogy Jézus Krisztus magyar volt. És persze Mária is. Innen pedig egyenes út vezetett a magyarok felsőbbrendűségéhez. Lehet, hogy az ezotéria mégsem egészen veszélytelen játék?

Amerikai diákjaim, akiknek magyar nyelvet tanítok, legyenek bár fáradtak, éhesek, betegek, csakis jól, nagyon jól, remekül vannak, ha hogylétükről érdeklődöm. Újra és újra megbeszéljük ugyan, hogy nálunk a „Hogy vagy?” nem annak a barátságos hátbavágásnak felel meg, mint őnáluk, hanem valódi kérdés – ám az amerikanizálódó globális falu Budapestjén ebben már egyre kevésbé vagyok biztos. Az újabb generáció tényleg nem a megszokott panaszáradattal felel, ha hogylétéről kérdezik, akármilyen rosszul is érzi magát; talán a néplélek egyik évezredes bevésődése íródik éppen át. Ha a széles mosoly divatja ezzel együtt terjed, nem fogok a katedráról küzdeni ellene. Úgyis ritkábban szeretném leolvasni a hölgy arcáról, akinek a csekkjeimet fizetem be, mennyire rémes a közérzete, és jó volna, ha lelkifurdalás nélkül távozhatnék a postáról, amikor, némi sorban állás árán, de vele ellentétben, szabadon elmehetek. Szintén örülnék, ha az élelmiszerbolti eladók rácáfolnának végre diákjaim visszatérő megállapítására, hogy a magyar közértesek a legudvariatlanabbak a világon.

A téli napforduló már egy hónapja volt, a napok érezhetően hosszabbodnak, de még mindent hó borít. A legtöbb énekesmadár elköltözött, ám ha tele a madáretető, megjelennek a kék szajkók, feketefejű cinkék és élénk vörös kardinálispintyek. Télen a leggyakrabban látható madár a kanadai lúd – méltóságteljesen nehézkes a földön, de tizes, huszas V-alakú csapatokban elegánsan repülnek az égen. Szeretik a vidéket, ahol élek: sok errefelé a tágas gyep és a kisebb-nagyobb tó, különösen a gyógyszergyárak, nagyvállalati központok, kutatóintézetek és egyéb irodaépületek környékén. Ha szárnyra kapnak, károgásuk betölti a levegőt. Tavasszal feloszlik a csapat: a hímek és a nőstények párosodnak, és néhány hét múlva négy-hat fióka totyog a nyomukban. A kicsik bolyhosak és szürkék, és eleinte egyáltalán nem hasonlítanak a kanadai ludakhoz. Úgy tűnik, útban, isten tudja, hova, minden évben megálltak itt, aztán annyira megtetszett nekik a hely, hogy egész évre itt maradtak.

másnapos nap borostás öröm
a vasárnap zabi kölyke
az idő ajtórésbe szorult kisujja
gyönyörök szemérmetlen múltja
gyötrelmek vanja
a lélek kamramélyén
kisegérként cincogó remény
idegen tárgyként áll ki belőlem
a kezem a lábam
mint halnára a salakot cipelem
hozzád Uram magamat
azzal hogy élek
ki ellen vétkezem
mi kéne ahhoz mondd
hogy az elszakadt szál végét megtaláljam

Fecske Csaba írásai a blogon | Fecske Csaba írásai a Liget folyóiratban

Mattis Teutsch János | Tájkép

az angórasálammal nem tudom mi lett
ahogy a nyaraimmal se
kutatok minden szegletet
mások a virágok a nevetések
hol a kék nagykockás
olaszos ingem
az a zárt kétgombos fazon
eltűntek a májusok is
hiába jönnek új orgonák
az a valamikori nincsen

HÉTKÖZNAPI RÉMREGÉNY

11. RÉSZ

Bolingbroke-ot megdobálták aprópénzzel, majd apró kavicsokkal, egy karfiolszerű arcpakolással hivalkodó látomás pedig felmosóvizet loccsantott rá. Ennek a fele sem tréfa – gondolta Bolingbroke, s úgy ahogy volt, térdelőhelyzetben visszacsúszott a telefonfülkébe. Még ott sem állt fel, belesimult a készülék alatt szétnyitott és elrongyolódott, puha telefonkönyvbe, megpróbált egy ingyenesen hívható segélykérő szám hirdetéséhez hasonlítani. Bolingbroke különleges kiképzésben részesült, így szándéka nem volt eleve reménytelen. Balszerencséjére azonban méregdrága ruhában, kihívóan rosszul öltözött, politikai ambíciókat tápláló építőipari vállalkozó, mellesleg környezetvédelmi szakember, lépett a fülkébe, átlapozott a segélykérő számokon (ezt Bolingbroke két foga bánta). A „z” betűs oldalakhoz, kikereste Zerényi Ágoston hivatásos állatbefogó telefonszámát, majd tárcsázott volna, de nem talált a zsebében aprópénzt. Előhúzta mobiltelefonját, s miközben rálépett Bolingbroke-ra beleszólt az egészen apró, ezüstszínű készülékbe.
– Maga az Zerényi?

Évekkel ezelőtt történt: a szemközti házban egyedül lakó idős asszony megkért, menjek át hozzá, nyissak ki egy gyógyszeres dobozt. Keze reumás, nincs benne erő, a csapokat is szivárogtatja, mert ha rendesen elzárná, képtelen volna újból kinyitni. Mentem, s nemcsak azt a gyógyszeres dobozt, de több tégely és tubus csavaros, csatos fedelét meglazítottam, aztán az ágya melletti lámpa beragadt kapcsolóját – csupa naponta használt eszközt. „Nézzen ide – mutatta bütykös, meggörbült ujjait –, ilyenek... ne haragudjon”.
Az elkerülhetetlen öregedés hideg szellője legyintett meg akkor, és felvillant bennem, hogy csak korai halállal kerülhető el ez a jövő, de gyorsan a tudat alá tuszkoltam, szépen szőnyeg alá sepertem – és emlegethetném még a homokba dugott struccfej metaforáját is –, ahogyan szokás.

Pablo Picasso | Guernica (részlet)

Megérzi-e a természet az ember gyilkos
tetteit? Megborzonganak-e a növények, a vizek,
megremeg-e a talaj, a kő? Ha egy este ötezer embert
mészárolnak le a mezőn üvöltések és hörgések
közepette, reggel a letiport fű úgy üdvözli-e
a hideg harmatot, ahogy máskor? Fölegyenesedve
a Nap felé fordul? S a kis bogár úgy mászik
a sziromtól a virágkehely közepe felé, az illatos
bibéhez, mint béke idején? Az őz, ha megcsonkított
holttestbe botlik, csak végigszaglássza és odébb áll,
vagy valami kimondhatatlan árnyék ül állatlelkére,
s immár azt hordozva halad tovább? És hogyan éreznek
a szelídség hősei, a fák, ha kérgükre fröccsen a vér?
Koronájukkal föltekintenek, az ember nem járta kékbe?

Csengery Kristóf írásai a blogon | Csengery Kristóf írásai a Liget folyóiratban

Sohasem tudott bánni a pénzzel. Zsebében most is csak egy árva százforintos lapult és néhány kifizetetlen csekk. Fázott és szomjazott, szívesen ivott volna egy pohár forralt bort, de csak ácsorgott a söntés bejáratánál, és igyekezett úgy tenni, mintha neki aztán igazán mindegy volna, betér-e vagy sem. Tudta, hogy átlátszóan viselkedik, és senki előtt sem leplezheti ideges félelmét. Mint egy pohár must, aminek az alján látszólag nyugalomban simul el az üledék, de a legkisebb érintésre is felkavarodik.
Az üzletben fiatal lány söpörgetett, fel sem pillantott. Tíz perc múlva zárnak, úgyhogy a kedves vendég szíveskedjék holnap visszajönni, vetette oda foghegyről.

Ne hidd,
hogy halandzsa-bandzsa páré,
nevetlen-nyeletlen kupramola,
szeszélyesen ráhagyott visszapöndörület
vagy más nyakatekert cirkalom
a dalom,
dehogy,
csupán mulatni szeretne veled,
s nem ám úgy általában,
mert konkrét lüktetés, csakazértis
örömre játszik:
jössz-e sétafikálni a-tól z-ig,
látni?

SZÍNEK

A francba, azt a hógolyót már nem kellett volna eldobni, nem is hógolyó, inkább jégtömb volt, az olvadt hó fagyott össze öklömnyi, koszos gumóvá, valami csörömpölt odalenn, na, most nyomás, mert a kocsi csikorogva fékez, kiugrik belőle egy alak, és szaladni kezd felfelé. A templomdomb pazar stratégiai pont, a pasasoknak általában eszükbe sem jut itt kutakodni, utcaszinten keresik a dobálókat, majd bosszúsan tovább hajtanak. Aki mégis kiszállt a kocsiból, az fel se jött az épületig, vagy ha mégis, nem mert benyitni, vagy ha mégis, hát odabenn elbátortalanította az oszlopok babonás félhomálya, zavartan ődöngött egy darabig, majd legyintve távozott. Nagyon állat volt a gyóntatószék mögül lesni őket, győzelem, és mindig csak győzelem, seregeink diadalmasan nyomulnak előre.