Mint
most ébredt tákolmányok,
ugranak elém
az egyszer már megnevezettek,
tépett papundeklik
(ezt a háromfejűt
’99 óta kedvelem),
és bizonykodnak szépen,
hogy megtörténtek velem.
Egész sereglet.
Buzgalmuk meghat és
nevettet.
Hetvenhárom évem
kész bűvészlebernyeg,
bátran bejöhettek,
kipingáltam széleit,
idebenn az új is ugyanaz,
s ha kérdezgettek,
ping-ping a válasz.
Zsigereimben ma is csak
az a hideglelős ámulat
lüktet, mellyel vadnyulat
lestem a kálmáncsai rozsmezőben,
és bombázókat a nyári égen,
negyvennégyben.
Itt búgnak ma is a fülemben.
Pengetik a póznákra szerelt drótokat.
Mindig volt mitől félnem
s eleget sohse tudtam.
Látványokba kapaszkodtam, állványzatokra,
kézen-közön elcsípett gondolatokba
hurkolódtam,
és a fekete közepű fényes felhők gondoláit
addig bámultam, míg megzendültek
a falu templomi harmóniumán,
ezért kimondhatom talán,
miközben lógok a blogon:
jó volt elandalodnom karistolt hangzataikon,
ha nem is vittek sehova.
A kifejezésnek mindig értelme volt.
Pörgött önmaga körül,
bőréből majd kibújt, erőlködött,
fújta szét a gomolygó ködöt,
érzett.
Csinálta magát és a jelenséget.
Ping-ping, ha mondom.