(Rába György: Férfihangra, Magvető Könyvkiadó, 1969. 93. oldal)

Estefelé
Népköltés nyomán

Ez az este már
az igazi est
küszöböd előtt
az ösvény üres
Jön-e csónakos
ki vizek szavát
gázlók igazát
tudja s szárazon
más partra visz át
hogy el ne merülj
árban ki ne hűlj
s állják lobogó
szívedet körül

Jön érted a vad
sötét úton át
hallod dobaját
a hátára kap
úgy ragad tovább
s már nem névtelen
mi csak él terem
kezedből eszik
minden félelem

1971. április 26-án volt Rába Györgynek egy szerzői estje a pécsi Doktor Sándor Művelődési Ház nagytermében. Azért tudom ilyen pontosan, mert a Férfihangra kötet általam birtokolt példányába (aminek tartalmát már megjelenése után hetekkel félig-meddig kívülről fújtam), e napon, ezzel a dátummal került bele Rába lendületes és hajszálpontos, gyönyörű betűivel a dedikáció. Emlékszem a jelenetre: az est után, az Éva cukrászdában, a kávéscsésze mellett, kimért és alapos, de nem lassú mozdulatokkal, teljes komolysággal és figyelemmel, mégis a váratlanul nagy siker nyomán kelt elevációval és a társasági együttlét fesztelen derűjével rótta bele örök emlékezetül szavait köszönettel és szeretettel a kötetbe. Igen, az egész estet ez uralta: Rába tökéletes figyelme és odafordulása – a szemérmes visszafogottság és az elfogulatlan nyíltság lenyűgözően tiszta egysége. A könyvtáramban gyülekező őszinte dedikációk között, ez az, amelyiknek pontosan érzékelem a feltétlen hitelét és értékét.
A könyv egyébként puska gyanánt volt velem, a szerzői estnek ugyanis én voltam a főszavalója (a fent idézett mellett még vagy öt hosszabb darabot mondtam). Nekem, az érettségi előtt álló irodalmi színpadosnak soha előtte s utána ilyen felhőtlen örömöt nem okozott szereplés, mint akkor. A versek miatt. A versek miatt, melyek tökéletesen magukba szívták, kifejezték azt a személyt, akitől származtak. A modernség minden eltávolító technikájával együtt Rába oly mértékig volt alanyi költő s a szövegeivel egybeforrott emberi valóság, hogy arról a leghabzóbb romantikusok is inkább csak álmodozhattak volna. Alighanem azért, mert tökéletesen tudatos költő volt, aki következetes és világos elképzelések tiszta rendjét alakította ki magában az irodalommal és a költészet egészével kapcsolatban, s ezek az elképzelések teljes összhangban voltak a világot és önmagát illető fegyelmezett reflexivitásával, annak mélységével és méltányosságával: lényének tiszta és érzékeny tudatosságával.
Nekem nagy és valóban fájó veszteség, hogy ma hajnalfelé az a csónakos tényleg eljött érte. Még akkor is, ha tudom, hogy oda vitte, ahova már e versben is tartott. S akkor is, ha — épp ezért — tudom: nem veszett el senki és semmi. Csak hát nagyon, nagyon ritka ember volt — s vele most ebből a fajtából eggyel kevesebb jár a Földön. Katolikusként úgy mondanám: kegyelemhordozó.

Budapest, 2011. január 29. 23:06

(Ács Irén fotója | Visszaszámlálás, Liget könyvek, 1997)