imdb.com

Január 8-án Gabrielle Giffordot, az Amerikai Kongresszus tagját egy arizonai áruház előtt fejbe lőtte a 22 éves Jared Lee Loughner. 9 milliméteres Glock pisztolya különlegesen nagy tölténytárába harminc lövedék fér. Összesen 19 embert talált el, hatan haltak meg. Giffords egyelőre életben van, orvosai szerint az állapota súlyos, de bizakodnak.
Ki felelős mindezért – persze a lövöldözőn kívül? Loughner súlyosan zavart személyiségnek tűnik, pontos indokait egyelőre nem ismerjük. De mint sokan megjegyezték, az Amerikai Egyesült Államok olyan erőszakos ország lett, ahol még a politikai párbeszéd sem civilizált. Egyes politikusok célozgatásaiból arra következtethetünk, hogy bocsánatos bűnnek tartják az erőszakot. Sarah Palin például egy teleszkópos puska célkeresztjével szemléltette, mely földrajzi területeken számít republikánus győzelemre. Egy minnesotai képviselőnő azt nyilatkozta: szeretné, ha honfitársai felfegyverkeznének, hogy veszedelmesek legyenek.

HAGYMALEVELEK

Kedves Kelemenem, édes atyámfia!

Nem tudom, Kiedéknél hogy s mint mennek a dolgok, mink érdekes időket élünk. Álorcásokról, kik barátnak mutaták magukat évtizedeken át, mostanában tudjuk meg, kik voltak, s hogy fény derűl cselekedetikre, sokuk hamut szór fejére szégyenében, ám vannak, kik csak válluk vonogatják, és akkor mi van?
Legújabban mozgóképcsinálókról hallani, hogy kik, s miket tartottak jelenteni valónak; oly hétköznapi kicsinységekre is odafigyeltek, mint egy hírhedett színészné könnyei. Hogy külországban járván, sírásra fakada egy különleges esernyőkkel teli bolt előtt. Bájos és kellem-dús személy volt ez a színészné, és nagy művész. Talán Kied is látta kisfiú korában. Liliomfi, Szindbád, a Régi nyár és sok más darabok kisebb-nagyobb szerepeit játszta, és minden díjat megkapott, mi csak elnyerhető volt honunkban.

HÉTKÖZNAPI RÉMREGÉNY

10. RÉSZ

Az öt búvárruhás alak körbevette a földön heverő férfit, aki a kék táskát arca elé emelte. Nem is annyira védekezésül, inkább hogy ne lássa a békatalpúak fenyegető seregét. Rajta kívül csak Tindal érezte rosszul magát, nem tudta ugyanis, ki a másik négy. Ezzel azonban egyelőre nem foglalkozhatott, gyorsan és feltűnés nélkül vissza kellett szereznie a táskát. Lehajolt az idegenhez, s amennyire beporosodott búvárszemüvegén át ez lehetségesnek bizonyult, fenyegetően nézett. Erre azonban semmi szükség nem volt, hiszen a férfi így is félholttá válva, életével elkészülve remegett a földön. Alig jött ki hang a torkán.
– Kik maguk? – nagyot nyelt, fel akart nézni, de még nem volt ereje hozzá, a feje visszahanyatlott mellkasára. – Mit akarnak tőlem?
Tindal közelebb hajolt, hogy a másik négy ne halljon semmit, és lassan, tagoltan mondta:
– A-tás-ka…
A férfi erőlködve ráemelte tekintetét, szeméből értetlenség sugárzott. Tindal ezért, ha lehet, még lassabban és még tagoltabban ismételte:
– A-tás-ka… az-nem-a-ma-gá-é…

A belle époque világa

Három teremmel odébb egy másik enigmatikus festmény: Maximilian Lenz képe, amely a Veritas-szal együtt szerepelt a „kivonulók” programadó tárlatán, 1898-ban. Lenz a bécsi szecesszió másik vonulatához tartozott, az irányzat képviselői inkább a természethű ábrázolás megtartásával igyekeztek szimbolikus erejű képeket alkotni. A vásznon szerepel valami tavaszi rét, nimfa-szerű lányok serege, meg egy kalapos úriember a körútról. Az előbbiek körtáncot járnak, az utóbbi szivarozik. Ezek lenge, áttetsző ruhákat viselnek, aranyágakat tartanak, az meg lehajtott fejjel bandukol szürke öltönyben és barna felöltőben, szemlátomást tűnődve. A kontraszt még nyilvánvalóbb, ha a szundikáló teremőrt kikerülve egészen közelről szemléljük a vásznat, pontosabban annak felületét: a tündéreket apró, játékos ecsetvonásokkal, a századvégi bécsi urat meg hosszú, lapos vonásokkal festette Lenz. Talán egy fél órát álltam a kép előtt, hogy részt vegyek a művész játékában, amelyben válaszolni kellene a kérdésre, hogy a gyalogos a Ringstrasséról miképp tudott átsétálni Tündérországba, a jelek szerint anélkül, hogy ezt egyáltalán észrevette volna.

Te aztán tényleg elmondhatod: mint
valami megbecsült munkadarabon,
dolgozol a szenvedéseden; kivájod
a szorongás redőit, csiszolod a kétely
gömbölyded kanyarulatait, ahol az
önmarcangoló gondolat fordulatot
vesz, és visszatér tompán a régi útra.
Istentől kaptad szerszámaidat, vagy
magad készítetted mindet, már nem is
tudod – de reggelente kézbe veszed
a vésőt és reszelőt, behatolsz a fájó
anyagba, műveled mesterséged némán,
s közben titokban azt reméled, egyszer
rád teríti nyugalmát az irgalmas ég.

Michelangelo | Torso

Csengery Kristóf írásai a blogon | Csengery Kristóf írásai a Liget folyóiratban

Megint hajnalban keltem, amit nagyon nem szeretek. Mire apa jön, már fent kell lennem, mert ha benyit a szobába, és még alszom, ideges lesz. Félszemmel figyeltem, nyílik-e az ajtó. Rögtön felültem az ágyban. Apa mondta, öltözzek gyorsan. Kiugrottam a paplan alól. Felvettem a székre készített ruháimat, közben vacogott a fogam.
Kimentem a konyhába. Anya kitette az asztalra a szendvicsemet meg a gőzölgő teát. Először azt emeltem a számhoz. Nyeltem a forró italt. Gyorsan magamba akartam tömni a szendvicset is, mert apám bármikor jöhet, s azonnal indulunk. Már csak két-három harapás volt, amikor belépett. Anyám adott egy puszit, ügyes legyek, súgta, szedjek sok-sok gombát. Megígértem. Apám rám szólt, hogy hozzam a kosarat. Kiléptünk a kapun. Még nagyon sötét volt. Szótlanul mentünk ki a faluból.
Mióta tízéves lettem, szombaton mindig gombászunk. Apám megtanította, melyik a mérges gomba, melyik a jó, de néha összekeverem, akkor megpofoz. Azt mondja, tönkreteszem a családot. Apa mindig a piacra viszi a gombát, és ha én mérgeset szedek, nem tudja eladni. Hétközben apám otthon van, anya meg a faluházán takarít.

Jól figyelj, megmondom, milyen lesz. Megmondom, és cserébe csak annyit kérek: ha a végére érsz, jusson eszedbe, hogy én már az elején megmondtam. Hiszen tudhattad, ha elkezded, még egyszer nem kezdheted. Ami ezután történik, az még csak nem is hasonlít ehhez.

Nem mondom, hogy jó lesz. Néha nem kelsz fel, mikor ébresztenek, és nem mindig eszed szívesen, amit főztél. De azt mindig tudni fogod, hogy te főzted. Néha más főz, de te akkor is azt hiszed, te voltál. Pedig téged esetleg oda sem engednek a fazékhoz, legfeljebb a hagymavágást bízzák rád. Eléd teszik a deszkát, és te úgy látod, az a világ. Van egy rossz hírem: tényleg az. Pucolj innen, súgja időnként egy hang, de az is a te hangod lesz, senki másé, és az se volna jobb, ha más hangját hallanád.

Fehér, hideg csend fekszik a földeken, a téli álmot alvó park nagy fái meghajolva virrasztanak. Reggel van, gondolom, végre megvirradt, újra. Nem mintha szemernyi kétségem lett volna, hogy a Nap elfeledkezik rólunk, emberekről, rólam, az egyetlen emberről, aki január elején a néma telep házai közti távolságot mérem, de: sose lehessen tudni, mondta Micimackó, és én, a Csekélyértelmű barátja, hálásan gondolok az óvatos szavakra.

A belle époque világa

Ha más nem is, a sokat emlegetett belle epoque-ot legalább az széppé tehette, hogy volt minek hátat fordítani. A szecesszió mozgalmának ihletői és prófétái a rómaiak példáját követve a kivonulás mellett döntöttek, olyan festészetet keresve, amely nem ér véget a vászon pereménél, és olyan művészi tevékenységet szolgálva, amelynek célja magának az életnek az átalakítása. Ehhez persze legalább két dolog szükséges, éppúgy, mint az antik Rómában: egy város, amelyet meg lehet tagadni, és egy szent hegy, amelyre ki lehet vonulni. Az ilyesmit ma, minden kánonon túl, már csak feltételezni is megmosolyogtató. Ahogy kilépek a múzeumi kiállítóterem üvegzsilipes ajtaján, a nagy lázadó, a kivonulók közül is utóbb kivonuló Klimt képei fogadnak hűtőmágnesen, nyakkendőn, kakaóscsészéken. Íme, az élet, átalakítva. Kell valami idegesítő tompaság ahhoz, hogy az ember a Nuda Veritasból akarjon reggel kávézni. Nyilván akadnak azért, akik mégis így tesznek, ha már ez volt a kiállítás első számú attrakciója.

Rajzolataim
papírkazlában turkáltam
a minap,
és úgy keringélt elém ez a kiszabadult
régi lap,

fotó | Katona Mária

HAGYMALEVELEK

Kedves Öcsém!

Karátsonyi levelemben említém családunk öregebbjeit, kikről Kied – posthumus gyermekként – ugyan kevést tudhat. Kár, mert legjobb tanítómestereink őseink: erényeiket követi, hibáikból okul jelenben is a bölcs. Vagyon tehát miért emlékezni rájuk, kivált, ha néhanap üzennek is, netán meglátogatnak minket, mint egyik öregapám a minap, Kiednek – ha jól számolom – dédapja. ( Nekünk, közrendűeknek, kik legföllebb százötven-kétszáz évre tudjuk családfánk visszavezetni, fontosak a rokonsági fokok, nem követhetjük ama ősökben tobzódó, történelmi nevet viselő írónkat, ki minden férfi fölmenőjét nemes egyszerűséggel apámnak nevezé.)

Vajda Júlia | Arany táj

Újabban esténként azon kaptam magam, hogy végiggondolom aznapi tetteimet, mintegy leltározom, mit végeztem. Aprólékosan és részletesen soroltam magamban munkáimat. Mi ez? – kérdeztem döbbenten, – számonkérés? Önmagamtól? Hogy jól gazdálkodom-e még az Idővel? A nekem szánt, ajándékozott, netán rendelt Idővel? Vagy éppenséggel az elme sajnálatos, ám szokványos leépülésének jele? Riadalom, hogy félben maradnak dolgaim? Esetleg az emlékezőtehetség ösztönös próbája ez: megjegyeztem húsz évvel ezelőtti telefonszámokat, de tudom-e mi volt ma reggelire? Tehát neurotikus idézgetés az egész?

Hányféle látomást présel ki magából
munkafolyamatainak melléktermékeként,
mint csillámló váladékot, a hajszolt lélek,

a félelem ólomtömbjei alá szorulva és
a remény rakétái által magasba lökve, az
emlékezés tárnáit vájva és a képzelet

HÉTKÖZNAPI RÉMREGÉNY

9. RÉSZ

Cherbury hosszú percek óta várakozott a pult előtt, ujjával a Nimród vadászújság fényes felületén dobolt. Tekintete a Blikk címlapjára tévedt, óvatlanul elolvasta az egyik főcímet (Belebetegedett a szakításba Nyuszómuszó felesége), amitől határozottan olyan érzése támadt, hogy süllyed a föld alá. Az újságárus hátul, a raktárnak átalakított vécében (vagy a vécének átalakított raktárban) pakolgatott régi Füleseket. Cherbury megköszörülte a torkát, köhögött, majd hatalmasat tüsszentett.
– Csukja be az ajtót, ha fázik! – hallatszott a félhomályból, de Cherbury nem fázott, tehát nem mozdult.

Vancsó Zoltánnak

Megtorpansz hirtelen, a látványtól csordultig
ittasan földbe gyökerezik a lábad, megállsz.
Gyönyörű ez a két fasor,
mögötte, felette a homály, az ágak vékonyodó,
erős rajza, fésű kap így fekete, borzas hajba.
Hova vezet a közte megnyíló út,
mely úgy tárul ki most előtted,
mint a túlélés egyetlen záloga, üldözött előtt
a végtelen tenger, amolyan titkos ösvény, melyen
végigmennél, ha innen, a régen elfeledett ígéret
földjéről arra, vagy bármerre elmehetnél.

CSOPORTKÉPEK

A lépcsőház kürtőjében most nem sült hús szaga árad felfelé, hanem hangosra feltekert rock and roll. Visszafordulok, hogy magamba tömjek egy kis paprikás csirkét, mert különben nem fogom bírni az éjszakát. Papírtrombita bőg, mint a végítélet harsonája. Kivágódik a liftajtó, takarókba bugyolált, pezsgősüveget lóbáló társaság ömlik ki rajta, nagy a tolongás a lucskos körfolyosón. A saroklakás kitárt ablakából zsivaj és a cigarettafüst hullámai csapnak ki a hideg kőre. Pattog a gázkonvektor, a fal tövében szaporodnak a söröspalackok, ideje távozni.
A sarki közért előtt megállok. A mocskos hó recseg a cipőtalpam alatt, mint a kristálycukor, a levegőnek fémes íze van. Kemény ember a közértes, éjszaka is nyitva tart. Tele van a bolt, viszik az italokat, a franciasalátát, toborzott közönség röhög az ajtó fölé szerelt tévében. Csikordul a kilincs, újabb óra fordul bele a Dunába. Itt egész évben szilveszter van.

Mindennapi tájaim egyike a budapesti Fény utca, Lövőház utca, Retek utca vidéke, a piac és a pék, a Mammut áruház a postával, ahol szinte naponta érzékelem a zsúfoltság közönséges gondjait. A három utcán egyenként 25-30 kocsi parkolhat, szabad hely csak véletlenszerűen akad, s ahol mindkét oldal használható, ott két kapubejáratot is megállni tilos táblák rekesztenek el. Az áruháznak persze több hatalmas garázsa van – minden megkezdett óra díja 250 Ft. A rövid, 5-10 perces várakozás azonban, hogy almát, kenyeret vásároljon vagy ajánlott levelet adjon fel valaki, tapasztalatom szerint szabályszegés árán is csak akkor oldható meg, ha a vezető a vészvillogót bekapcsolva a kocsiban marad és az ellenőröket megpillantva elmenekül, s addig köröz, míg párja visszatér, netán az ellenőrök távozása után visszaáll a tilosba.

SZÍNEK

Soha akkora csendet! Úgy istenigazából ránk szakadt az ég, annyi hó hullott, amennyi már nincs is, nem is hinné az ember, hogy ennyi elfér odafenn, hogy még mindig van belőle. Ugyan hová pakolják a mennyben az egészet, amikor éppen nincs tél, komoly raktározási problémát jelenthet nyáron, tologatják ide meg oda, aztán ha kiborul, össze kell lapátolni… Paradicsom, na persze, egy diliház az egész, így szitkozódnak az angyalok. Jó, hát tudtam én már akkor is, hogy nem így van ez, hogy ott a víz szüntelen körforgása, tanultuk a suliban, kicsi nyilak jelölték az ábrán, amint a felhőből a földre hullik, aztán elpárolog, majd megint felhőt alkot és vissza, mars le a földre, kezdődik az egész elölről, a hó sem kivétel, pörög ebben az óriáskerékben.

Jó ideje már, hogy kevesebb a madár a kertben. Eleinte nemigen tűnt fel a csipogás-csivitelés ritkulása, a tálkába kitett víz is rendszerint elfogyott. A jelenséget az időjárás változásának tulajdonítottam, talán bizonytalanabb a fészek-lét, a tojáskák nyugalma, a fiókák keltetésének rebbenékeny folyamata. Utóbb azonban észrevettem magamon, hogy egyre többet figyelek erre – és hiányoznak a madarak. A kertet ugyanis éppen nekik szántam, azért ültettem honos ausztráliai fákat, növényeket, hogy legyen kedvük itt röpködni, csivitelni: élni. Még mélyebbre ásva, amolyan önvallomásként elismerhetem: a magam érdekében kínáltam helyet, hogy nekem adják a füttyüket, a szárnyuk suhogását, hajnali motoszkálásukat a lombok között. A képzeletben kötött megegyezés esztendőkön át működött, a madarak betelepültek a kertbe, kukacokat, magokat, levelek zöldjét és vizet kaptak, otthonra találtak, én pedig élvezhettem jelenlétüket, társaságuk örömét. Nagy kérdés, ki járt jobban. Reményem szerint létrejött valamiféle kiegyensúlyozottság – egészen mostanáig.

Szőnyi István  | Dunakanyar ellenfényben

Orra után szélirányban szabadon
képzelete löködi még
szaladjon!
nincs-cipői kopognak: üvegbuborék
gyöngy
harmatcsepp
levélről-levélre lép