Soha akkora csendet! Úgy istenigazából ránk szakadt az ég, annyi hó hullott, amennyi már nincs is, nem is hinné az ember, hogy ennyi elfér odafenn, hogy még mindig van belőle. Ugyan hová pakolják a mennyben az egészet, amikor éppen nincs tél, komoly raktározási problémát jelenthet nyáron, tologatják ide meg oda, aztán ha kiborul, össze kell lapátolni… Paradicsom, na persze, egy diliház az egész, így szitkozódnak az angyalok. Jó, hát tudtam én már akkor is, hogy nem így van ez, hogy ott a víz szüntelen körforgása, tanultuk a suliban, kicsi nyilak jelölték az ábrán, amint a felhőből a földre hullik, aztán elpárolog, majd megint felhőt alkot és vissza, mars le a földre, kezdődik az egész elölről, a hó sem kivétel, pörög ebben az óriáskerékben.
Azt is tudtam, hogy az angyalok nem söprögetnek és nem szitkozódnak, mert nincsenek is angyalok, tanultuk a suliban, e tekintetben nem ismerték a tréfát, de azért csak fújtuk a betlehemest, a párttitkár elvtárs tanította be, az igazgató meg üvöltözött vele az irodában, hogy maga elmebeteg, meg hogy engem kirúgnak innen, a lábam sem éri a földet. Mire a párttitkár, hogy ennek semmi köze a klerikális reakcióhoz, küldje csak hozzám, igazgató elvtárs, akinek bármi gondja van, ezekben benne foglaltatik az elnyomott, nincstelen agrárparasztság évszázados gyötrelme, sóvárgása, ez a legnemesebb folklór, ez a munkásosztály jövőjének alapköve, nekünk pontosan tudnunk kell, honnan jöttünk, a kommunista nem lehet gyökértelen csak azért, mert arccal a jövő felé fordul. Úgyhogy kántáltuk a suliban a betlehemi csillagocskát, meg kajabáltuk nagy szűrökbe vackolódva, orrunk alatt csepű-bajusszal, hogy: Mit etté, öreg? Bagolynyikorgást kemencevinnyogással! Mégsem lett neki semmi baja, mármint a párttitkárnak, talán rálegyintettek, talán nagyon jó összeköttetései voltak odafenn, talán el sem jutott a kutyaugatás az égig. Pedig akadt, aki kevesebbért is megjárta, templomba menet éppen beláttunk az öreg Ballagi ablakán, de nem csak láttunk, néztük is, majd kiesett a szemünk, akkoriban olyan nem adódott minden háznál. Füzérnyi karácsonyfaégővel tekerte be a fenyőt, ma már novemberben belebotlasz az áruházban, de a faluban csak neki volt, a gyerekei küldték a világ alulsó feléről, ámultuk, ahogy dereng a portája. Mégsem irigyeltük tőle, ötvenhatban majdnem agyonverték szegényt, két fia, két lánya szétspriccelt a négy égtáj felé, Svájcból meg Ausztráliából küldöztek csodadolgokat, például karácsonyfaégőt, sosem felejtem azt a színt, honnan is tudhattuk volna akkor még, hogy a kék angolul szomorút is jelent.
