Ha más nem is, a sokat emlegetett belle epoque-ot legalább az széppé tehette, hogy volt minek hátat fordítani. A szecesszió mozgalmának ihletői és prófétái a rómaiak példáját követve a kivonulás mellett döntöttek, olyan festészetet keresve, amely nem ér véget a vászon pereménél, és olyan művészi tevékenységet szolgálva, amelynek célja magának az életnek az átalakítása. Ehhez persze legalább két dolog szükséges, éppúgy, mint az antik Rómában: egy város, amelyet meg lehet tagadni, és egy szent hegy, amelyre ki lehet vonulni. Az ilyesmit ma, minden kánonon túl, már csak feltételezni is megmosolyogtató. Ahogy kilépek a múzeumi kiállítóterem üvegzsilipes ajtaján, a nagy lázadó, a kivonulók közül is utóbb kivonuló Klimt képei fogadnak hűtőmágnesen, nyakkendőn, kakaóscsészéken. Íme, az élet, átalakítva. Kell valami idegesítő tompaság ahhoz, hogy az ember a Nuda Veritasból akarjon reggel kávézni. Nyilván akadnak azért, akik mégis így tesznek, ha már ez volt a kiállítás első számú attrakciója.
Az albumok reprodukciói alapján valami fakóbb, elmosódottabb képre számítottam. De szemtől szemben állva Klimt festményén nyomát sem látni a fásultságnak vagy kimerültségnek: mint egy ősi oltárkép, úgy tündököl – türkiz, narancsvörös, hószín és arany. Igaz, a test alaptónusa sápadt, de a számtalan apró, ezüstös ecsetvonás miatt ez is csillámlani, reszketni látszik, mintha nem is test volna, hanem valami különleges anyag – félig áttetsző kő talán, vagy fém, márvány és hús leírhatatlan ötvözete. Mint ahogy voltaképp nem is testről van szó, hanem egy nyelvi metafora képpé váltásáról: a leplezetlen igazság a szemünk láttára jelenik meg a maga teljességében mint szépség és rémület. És ami nem annyira vehető ki a reprodukciókból: a hipnotikus erejű tekintet is tovább fokozza a festmény vibrálását. A tágra nyílt szemből sugárzó másvilági csillogás, amelyet csak felfokoz a jobb kézben tartott, a szemlélő felé fordított tükör. Az istennő – mert biztos vagyok benne, hogy az, de legalábbis mantisz, jósnő vagy papnő – szembefordul velünk, ránk, vagy inkább belénk pillant, vagy talán csak elnéz a fejünk fölött úgy, hogy a legszívesebben hátrafordulnánk megnézni, mi van ott. Nyilvánvaló, hogy lát valamit, amit mi nem, és amiről nem beszél; a legtöbb, amit tehet, hogy elénk tartja a kerek, antik tükröt, amely azonban ahelyett, hogy fényt derítene a titokra, újra csak elvakít bennünket. (Van, aki „nagyítóként” hivatkozik rá, ami kissé komikus színezetet adna a képnek. Klimt festményének egyik ihletője-előfutára alighanem Jules Joseph Lefebvre La Verité című, 1870-es képe, ahol a szintén meztelen nőalak egyértelműen kerek, antik fémtükröt emel a magasba.) A kép értelme és középpontja lehetne ez a tükör, még akkor is, ha képtelenek vagyunk meglátni benne, amit talán látnunk kellene: ami a leplezetlen, meztelen igazságnál is magasabb; aminek csak visszfénye ez a fogalom, s ami a formát nyert, kimondható és szemlélhető igazságban tükröződik. Esetleg a tükör nem is a nézőnek szól, hanem a festő felé fordul, aki fölírta, amit megpillantott benne, nagy, hieratikus betűkkel, aranyalapra a kép fölé? „Ha nem tetszhet mindenkinek tetted és művészeted, hát felelj meg kevésnek. A sokak tetszése mit sem ér.” Ez volna a kényelmetlenül szép, holtsápadt és kipirult, félig emberi és egészen tündéri alak üzenete? Egy sor Schillertől? De az is lehet, hogy a tükör csak azt mutatja, hová kellene néznünk ahelyett, hogy a nőalak csípejét, keblét, hajzuhatagát szemléljük: a „sokak tetszésének” tárgyát. Hiszen ez az akt nem akar tetszetős lenni, csábítani, talán még látszani sem – csak úgy van, mert a tükröt kell tartania. És úgy látszik, máshogy nem lehet, mint pőrén, szokásoktól és elvárásoktól mentesen. A sokak tetszése mindenesetre nem ezt diktálná: az akadémikus festészet és gondolkodás egyértelmű fényt és árnyékot, történetet, konkrétumot akar. Szerintük a festmény: másolat, a látottak ábrázolása, a látvány szavakká alakítható, a kép leírható, tiszta és egyértelmű, és épp oly következetes, mint a gondolat. A Nuda Veritas épp ezekkel nem szolgál. De nem mondanám enerváltnak. Egy fogalom, egy idea, vagy egy istennő ilyesmire aligha képes. Legfeljebb fölsejlik, megjelenik azoknak, akikben van elég merészség belépni a Schiller által megjelölt kapun.
Nacsinák Gergely András írásai a blogon | Nacsinák Gergely András írásai a Liget folyóiratban
