Kedves Kelemenem, édes atyámfia!
Nem tudom, Kiedéknél hogy s mint mennek a dolgok, mink érdekes időket élünk. Álorcásokról, kik barátnak mutaták magukat évtizedeken át, mostanában tudjuk meg, kik voltak, s hogy fény derűl cselekedetikre, sokuk hamut szór fejére szégyenében, ám vannak, kik csak válluk vonogatják, és akkor mi van?
Legújabban mozgóképcsinálókról hallani, hogy kik, s miket tartottak jelenteni valónak; oly hétköznapi kicsinységekre is odafigyeltek, mint egy hírhedett színészné könnyei. Hogy külországban járván, sírásra fakada egy különleges esernyőkkel teli bolt előtt. Bájos és kellem-dús személy volt ez a színészné, és nagy művész. Talán Kied is látta kisfiú korában. Liliomfi, Szindbád, a Régi nyár és sok más darabok kisebb-nagyobb szerepeit játszta, és minden díjat megkapott, mi csak elnyerhető volt honunkban.
Ha ki ifjú ma olvassa e históriát, értetlenkedik rajta, ám a Kied nénje megélte azon időket, s tudván-tudja, mit érezett a díva a szebbnél-szebb paraplék láttán: azok jelképezék mindama bővséget és gazdagságot, mely nálunk hiányzott, s azt is tudom, mi lázítót találtak könnyeiben a fentvalók.
Ezen eset talán éppen azon a napon történt, midőn a Kied apjának ballagására a szomszéd városba érkezvén a hirtelen támadt fenyegető borulás okán – Medárdus nagy esőket zúdított ránk az esztendőben – esernyőre lett szükségem. Bagatelle, nem nagy ügy, mondhatná bárki, ám ez egyszerű cselekmény véghezvitele akkoron több akadályba ütközött. A legelső, hogy sehol nem találtunk paraplét: a női divatárutól az iparcikküzletbe küldtek, onnan a háztartási boltba, majd a méteráru következett. Megjártuk a vas-edény-, a rövidáru- és a cipőárusító helyet is (ily fantáziátlanul nevezték el az árudákat akkor, bár legalább magyarul, nem úgy, mint a mostani shopokat), az eső is eleredt, de ernyőt biza sehol nem lelénk. Végül – immár pacallá ázva – egy maradékboltba jutottunk, hol volt talán száz is. A baj csupán annyi, hogy mind a száznak borítékja ugyanabból a setét, piszkos zöldben játszó, aludtvér-szín sanzsan selyemből készült, melyről – valahányszor rápillantottam – a romlott hús juta eszembe. És ez bizony sok éven által tartott, mert – mint a vándorszínész Megyeri a tintafoltos, sárga kabátot – én e csúf esernyőt hordám addig, míg széjjel nem szakadt.
Most már akármilyen márkás paraplé kapható: Gucci, Chanel, Dior, de még világító szamurájkard-nyelű is, mint olvasám ama világháló nevezetű végeláthatatlan zsibvásár hirdetvényein – manapság már ide kerülnek az emberiség elhányt rongyai – , csak legyen hozzá a színésznéknek pénze elegendő.
Az elfuserált életeket azonban nem lehet megreparálni; az el sem készült mívek már nem csinálódnak meg, és a holtakat nem támasztandja fel senki, soha.
Hozhatna ránk ez új év igazabb s boldogabb világot, ezt kívánja Kiednek is sok más jókkal egyetemben
édes Nénje
