HÉTKÖZNAPI RÉMREGÉNY

10. RÉSZ

Az öt búvárruhás alak körbevette a földön heverő férfit, aki a kék táskát arca elé emelte. Nem is annyira védekezésül, inkább hogy ne lássa a békatalpúak fenyegető seregét. Rajta kívül csak Tindal érezte rosszul magát, nem tudta ugyanis, ki a másik négy. Ezzel azonban egyelőre nem foglalkozhatott, gyorsan és feltűnés nélkül vissza kellett szereznie a táskát. Lehajolt az idegenhez, s amennyire beporosodott búvárszemüvegén át ez lehetségesnek bizonyult, fenyegetően nézett. Erre azonban semmi szükség nem volt, hiszen a férfi így is félholttá válva, életével elkészülve remegett a földön. Alig jött ki hang a torkán.
– Kik maguk? – nagyot nyelt, fel akart nézni, de még nem volt ereje hozzá, a feje visszahanyatlott mellkasára. – Mit akarnak tőlem?
Tindal közelebb hajolt, hogy a másik négy ne halljon semmit, és lassan, tagoltan mondta:
– A-tás-ka…
A férfi erőlködve ráemelte tekintetét, szeméből értetlenség sugárzott. Tindal ezért, ha lehet, még lassabban és még tagoltabban ismételte:
– A-tás-ka… az-nem-a-ma-gá-é…

A férfi újra visszaejtette fejét a mellkasára, megnyugodott. Tehát csak kirabolják. Nem is ellenkezett, amikor a békaember magához vette a kék koffert, sőt, kicsit elérzékenyült, hogy a tárcáját, az óráját és az életét meghagyták. Valahogy szerette volna kifejezni meghatottságát, s mivel jobb ötlete nem támadt, ezt nyöszörögte:
– Köszönöm…
Tindal közben felegyenesedett, éppen kereket oldott volna, de ez a furcsa szó megállította. Semmit nem köszöntek meg neki az utóbbi időben, ezért most aljas provokációt sejtett. De az is lehet, hogy fenyegetés. Így közlik vele, hogy elégedetlenek a munkájával, ami az ő esetében likvidálást jelent. Akkor pedig ez a négy békaember… Mielőtt bármit tehetett volna, megragadták, uszony tapadt a hátába, s a Boráros tér felé vonszolták. A táskát görcsösen markolta, egyelőre nem vették el tőle, de menekülésre semmi reménye nem maradt. Hárman fogták, a negyedik előttük haladt, s mielőtt kiértek a térre, hátrafordult és idegesen kiabált:
– Mindig ez van! Mindig kitalálsz valami hülyeséget! Hát minek neked ez a táska!?
Úgy nézett rá, mint aki sürgős és komolyan számba vehető választ vár. Tindal tudta, hogy most nem állhat elő akármivel, az élete a tét, ezért kimondta a leghosszabb finn szót, ami az eszébe jutott.
– Järjestelmällistämättömyydelläänsäkäänköhän.
A négy békaember megilletődötten állt meg. Kicsit lazítottak a szorításon, a negyedik, aki nem fogta, megpaskolta az arcát a búvárszemüveg alatt, és korántsem érződött a korábbi magabiztossága.
– Mit beszélsz? Táskákat lopsz, és még te dumálsz? – A hangja azonban elhalványult, csodálkozó tekintete megpróbált befészkelődni Tindal maszkja alá. Ő viszont nekibátorodva folytatta:
– Appilan pappilan apupapin papupata pankolla kiehuu ja kuohuu. Pappilan paksuposki piski pisti paksun papukeiton poskeensa.
A négy könnyűbúvár dermedten állt mellette, már nem fogták, senki sem ért hozzá. A Boráros tér felől egy meleg légáram a szabadság áporodott aluljárószagát verte arcukba. Nyár van vagy tél? Jár vajon a HÉV? Felfestették már a zebrát a Ráday utca felé? A korinthoszi oszlopfőn az aranymarha látja a Dunát? S árusítottak bort valaha a Boráros téren? Gyorsan kavargó gondolataik azt mutatták, hogy ha gumírozva is, de a helyes utat keresik. Tindal ezt cseppet sem bánta, megpróbált elsurranni közöttük, de ekkor valaki hatalmasat lökött rajta, és lezuhant egy pincelejárón.

A rémregény kapcsolódó részei