fotó | Katona Mária
Kedves Öcsém!
Karátsonyi levelemben említém családunk öregebbjeit, kikről Kied – posthumus gyermekként – ugyan kevést tudhat. Kár, mert legjobb tanítómestereink őseink: erényeiket követi, hibáikból okul jelenben is a bölcs. Vagyon tehát miért emlékezni rájuk, kivált, ha néhanap üzennek is, netán meglátogatnak minket, mint egyik öregapám a minap, Kiednek – ha jól számolom – dédapja. ( Nekünk, közrendűeknek, kik legföllebb százötven-kétszáz évre tudjuk családfánk visszavezetni, fontosak a rokonsági fokok, nem követhetjük ama ősökben tobzódó, történelmi nevet viselő írónkat, ki minden férfi fölmenőjét nemes egyszerűséggel apámnak nevezé.)
Fivérem, a Kied apja későn kezde el nőni. Szülőink tartottak tőle, hogy kistermetű marad, mint öregapáink – a Kied dédapái – , kik sovány, de szíjas, fáradhatatlan személyek voltak. A Nyomdász szinte futott járás közben, a Tanárúr kimértebben rótta útjait. Tán mert hegyek közt született, Csík és Udvarhely határán, hol a meredélyes ösvényeken nem tanácsos futosni, egy rossz lépés, s az óvatlan vándor a mélybe zuhan. Ifjan ezüstfejű sétapálcával toldotta meg tekintélyét, öregen meggyfa ágából vágott, görcsös botra támaszkodott, melynek fogantyúja – mint vadászkésének nyele is – agancsból csináltatott. Mindkettőt Fivéremnek szánta, ám ígéretét nem tudá betartani: a kés a háború alatt egy muszka hadizsákmánya lett, a Kied apja meg elment, mielőtt szüksége lett volna botra.
Mikor megismertem tanár nagyapámat, már régolta nem vadászott. Az erdőket, melyeket szenvedélyesen, egy ifjú szerelmes hevével járt be, jó háromszáz mérföld és határ zárta el tőle, s miolta onnét kiűzetett, csak álmában csattant puskáján a kakas, hogy elejtse a föléje ágaskodó medvét, a lövés azonban soha nem talált, s ő újra és újra a fájdalomra ébredt, midőn az állat marcangolni kezdte éles karmával a szívét. E kalandról nekem nem mesélt, nem lánynak való történet, mondá, de sokszor láttam horpadt mellkasán az ijesztő sebhelyeket, midőn derékig vetkezve mosakodott.
Nekem a madarakról beszélt, leányhoz az illőbb, s meg is mutatá a diófán megpihent kis és nagy őrgébicset, meggyvágót, keresztcsőrűt, és más tollas kis énekeseket, s amelyek elkerülték kertünk, azokat madaras könyvecskéjében nézegetém. Legjobban egy kedves cinkeféle képét vésém be emlékezetembe, melyet sem akkor, sem később nem sikerült elevenen látnom, mégis kedvencemnek tartám, az őszapóét, melyről azt tanítá öregapám, hogy a legvékonyabb ág is elbírja, s hosszú farkával egyensúlyozva oly gyakorlatokat végez, melyekhez képest a legügyesebb vásári kötéltáncos is valóságos ólommadár.
Azolta sok-sok évtized eltelt, tán el is feledém, mit e kis jószágokról tudtam, ám a Sors nem hagy elvarratlan szálakat. Ugyan, miféle madarak ezek? kérdé tőlem a minap ablakon kinéző hites társam, s én örömtől repesve ismertem fel a tuják ritkás ágain szorgoskodó, fehér fejű, hosszú farkú madárkákból álló csapatot. Őszapó, az a nevük, őszapó, igen ritkák errefelé, és akkor vevém észre a botjára támaszkodó sovány, alacsony öregurat, ki lassú léptekkel sétált el az úton. Sötét hajában, hegyesre pödört bajuszában megszaporodtak az ősz szálak, máskülönben semmit nem változott. Elmentében alakja egyre kisebbedett, beleveszett a sűrűdő hóesésbe. Az őszapók még pár percig tüsténkedtek, aztán huss! elszálltak utána.
Bocsássa meg Öcsémuram e hosszúra sikeredett epistolát, a soron következőt majd rövidebbre szabja Kiedre mindig szeretettel gondoló
édes Nénje
