Jó ideje már, hogy kevesebb a madár a kertben. Eleinte nemigen tűnt fel a csipogás-csivitelés ritkulása, a tálkába kitett víz is rendszerint elfogyott. A jelenséget az időjárás változásának tulajdonítottam, talán bizonytalanabb a fészek-lét, a tojáskák nyugalma, a fiókák keltetésének rebbenékeny folyamata. Utóbb azonban észrevettem magamon, hogy egyre többet figyelek erre – és hiányoznak a madarak. A kertet ugyanis éppen nekik szántam, azért ültettem honos ausztráliai fákat, növényeket, hogy legyen kedvük itt röpködni, csivitelni: élni. Még mélyebbre ásva, amolyan önvallomásként elismerhetem: a magam érdekében kínáltam helyet, hogy nekem adják a füttyüket, a szárnyuk suhogását, hajnali motoszkálásukat a lombok között. A képzeletben kötött megegyezés esztendőkön át működött, a madarak betelepültek a kertbe, kukacokat, magokat, levelek zöldjét és vizet kaptak, otthonra találtak, én pedig élvezhettem jelenlétüket, társaságuk örömét. Nagy kérdés, ki járt jobban. Reményem szerint létrejött valamiféle kiegyensúlyozottság – egészen mostanáig.
Nincs kutyám, macskám se. Az utóbbi hetekben azonban észrevettem, hogy amikor reggelenként elhúzom a függönyt a kertre néző üvegajtó elől és beáramoltatom a napfényt, egy megtermett, fekete-fehér bundájú macska nyújtózik a füvön, de mikor meglát, eltűnik a bokrok mögött. Nyilván valamelyik szomszéd macskája, s valamiért az én kertemet választotta – ha nem is letelepedésre – afféle vadászterületnek, remélt kalandjai színhelyének. Sejtettem már, hogy a macska megjelenése és a madarak elmaradása között szoros az összefüggés. Ez a vendég-macska különben tetszik nekem, tekintetem úgyszólván kéjesen követi hosszanti vonalát, sőt vonaglását; ha meggondolom, ugyanúgy beleillik a kertbe, mint kedvelt szárnyasaim.
Beleillik, de akkor nemhogy egy dilemmával, hanem annak szerkezetével, a két lehetőség és egy eredmény csapdájával szembesülök. Itt tartanám a macskát, ha a madarak is úgy kívánnák, ha közöttük is létrejönne az áhított paktum, az élni és élni hagyni egysége. A macska szándéka és a madarak gyanakvása azonban (végső soron) ösztönösen, minden célzat nélkül – emberellenes: az állatvilág nincs tekintettel az én esztétikai igényeimre. De hát muszáj mindenáron megoldást találnom ebben a kérdésben? A madárdal trillája és a macska szépséges vonulása, a fül és szem együttes öröme volna a "status quo" valamiféle visszaállítása?
Azt hiszem, a konfliktusnak egyetlen pártatlan szemlélője van: a kert. Meg-megújuló zöldlerakat, semleges zóna, az ösztönöknek és az etika építményének egyaránt és egyszerre helyet adó, behatárolt négyszög. Történjék, aminek történnie kell – ezt susogja. Talán igaza van.
