Megint hajnalban keltem, amit nagyon nem szeretek. Mire apa jön, már fent kell lennem, mert ha benyit a szobába, és még alszom, ideges lesz. Félszemmel figyeltem, nyílik-e az ajtó. Rögtön felültem az ágyban. Apa mondta, öltözzek gyorsan. Kiugrottam a paplan alól. Felvettem a székre készített ruháimat, közben vacogott a fogam.
Kimentem a konyhába. Anya kitette az asztalra a szendvicsemet meg a gőzölgő teát. Először azt emeltem a számhoz. Nyeltem a forró italt. Gyorsan magamba akartam tömni a szendvicset is, mert apám bármikor jöhet, s azonnal indulunk. Már csak két-három harapás volt, amikor belépett. Anyám adott egy puszit, ügyes legyek, súgta, szedjek sok-sok gombát. Megígértem. Apám rám szólt, hogy hozzam a kosarat. Kiléptünk a kapun. Még nagyon sötét volt. Szótlanul mentünk ki a faluból.
Mióta tízéves lettem, szombaton mindig gombászunk. Apám megtanította, melyik a mérges gomba, melyik a jó, de néha összekeverem, akkor megpofoz. Azt mondja, tönkreteszem a családot. Apa mindig a piacra viszi a gombát, és ha én mérgeset szedek, nem tudja eladni. Hétközben apám otthon van, anya meg a faluházán takarít.

Kiértünk a faluból, de a sötétből nem. Tudtam, hirtelen világosodik majd. Fáztam. Elértünk az erdő szélére, és már láttuk az ösvényeket. Követtem apámat. Mondta, menjek jobbra a nagy fától, mert a múlt héten arra voltak a gombák, amit még nem szedtem le. Ő egy fának támaszkodott, és rágyújtott. Mentem a gombák felé, meg is találtam, ahol mondta. Szedtem a kosárba. Szeretem az illatát. Néztem, hogy bocskoros vagy sem. Nem akartam verést.
Hajnalban csendes az erdő, de nem hallottam apámat. A fánál állt, nem sétált le-föl, mint máskor. Kicsit beljebb mentem a sűrűbe, mert elfogytak körülöttem a gombák. Gondoltam, találok még. Tényleg voltak ott csiperkék. Egyszerre mozgást hallottam. Nem is egy, hanem több állat mozoghatott, de nem láttam semmit. Mintha megálltak volna. Apám füttyentett – mindig így szokta –, hogy jöjjek már. Megijedtem, felborítottam a kosarat, de gyorsan visszadobáltam a gombákat, és rohantam. Hallottam a durranást, erős lökést éreztem, aztán semmit. Elvesztettem az egyensúlyomat és elvágódtam.
Amikor magamhoz tértem, a kórházban voltam. Anya ült mellettem, és a kezemet fogta. Mondta, hogy ne mozogjak, csak pihenjek. Kérdeztem, mi történt velem? Mondta, hogy a vadászok eltaláltak az erdőben, azt hitték, vad vagyok. Nem értettem. És apám hol van, kérdeztem, pedig nem bántam, hogy nincs ott, féltem, megver. Anya azt mondta, azokkal a bácsikkal tárgyal, akik rám lőttek. Pénzt adnak. Sírt. Jobb szeretné, ha nem pénzt adnának, hanem elítélnék, aki rám lőtt, de apám nem akarja, neki inkább a pénz kell.
Néhány hét után újra mehettem iskolába. Gombászni nem vitt többet apám. Anyám nem engedett. Hallottam, amikor vitatkoztak és dulakodtak. Anyának másnap lila volt a szeme alja.

illusztráció: Anna Margit | Fej (Bábu)

Kókai János írásai a blogon | Kókai János írásai a Liget folyóiratban