Vajda Júlia | Arany táj
Újabban esténként azon kaptam magam, hogy végiggondolom aznapi tetteimet, mintegy leltározom, mit végeztem. Aprólékosan és részletesen soroltam magamban munkáimat. Mi ez? – kérdeztem döbbenten, – számonkérés? Önmagamtól? Hogy jól gazdálkodom-e még az Idővel? A nekem szánt, ajándékozott, netán rendelt Idővel? Vagy éppenséggel az elme sajnálatos, ám szokványos leépülésének jele? Riadalom, hogy félben maradnak dolgaim? Esetleg az emlékezőtehetség ösztönös próbája ez: megjegyeztem húsz évvel ezelőtti telefonszámokat, de tudom-e mi volt ma reggelire? Tehát neurotikus idézgetés az egész?
Napok teltek el, amíg a jelenség legvalószínűbb okára leltem. Az úgynevezett modern élet szolgáltatta információs áradás, az elektronikák, a klip-kultúra, a billentyűzések, kattintások által szinte pillanatok alatt szem elé hozott újabb és újabb terek, területek, a mind szélesebb világ beáramlásánk következménye! Visszahatás. Az új lehetőségek persze méltán csábítóak. Az a vesztes, aki nem használja. A kor adottságait igenis élje meg az ember, alkalmazza valóban fantasztikus találmányait. De – úgy látszik – mint némely kitűnő gyógyszernek, mellékhatása van. Ez a „pirula” némelyekben (bennem) bizonyos egyensúly-igényt gerjeszt. Egyáltalán: hol vagyok Én ebben a felállásban mint befogadó, mint fogyasztó? Van-e, és ha van, mi a szerepem az elektronikai labdajátékban? Valóban elrabolja-e az időmet mástól, fontosabb-e erről-arról értesülni, mint tenni? Úgy tűnik hát, a közvetlen napi tettek alkonyi rögzítésével igyekszem tájolni magam. Az új helyzetben tudat alatt így eresztettem horgonyt az információ-óceánba, naponta ezzel ellenőrzöm, hogy vagyok. Éppen a parányi cselekedetek leltárával. Ha a nap távozó fényeinek árnyékában megfogózhatom némely általam végzett tettben, ez egyensúlyba billenti egyébként felfoghatatlan létezésemet az elektronikus kavalkádban. Mondjuk úgy: finoman beleilleszt az új szerkezetbe, segít meghatározni helyem és szerepem.
Szerep? Egyensúly? Kilencvenhét évet élt nagyapám utolsó huszonöt esztendejének délutánjait második emeleti szobájának ablakából nézelődve töltötte. Hosszú órákon át figyelte az utcát, az akkori kevéske forgalmat, egészen vacsoraidőig. Egyszer megkérdeztem, mit néz, mi érdekli odalent. "A világ – felelte –, hogy mi történik..." Nyilván egyensúlyban volt.
Amikor autóvezetői vizsgára készültem, egy tapasztalt, öreg sofőr intett, hogy a hátsó- és az oldaltükörbe nézni éppolyan fontos, mint előre. A vezető tudja, mi folyik körülötte, mögötte, ismerje a helyzetét. Ez – mondta – a biztonságos haladás feltétele.
Talán erről van szó.
