A téli napforduló már egy hónapja volt, a napok érezhetően hosszabbodnak, de még mindent hó borít. A legtöbb énekesmadár elköltözött, ám ha tele a madáretető, megjelennek a kék szajkók, feketefejű cinkék és élénk vörös kardinálispintyek. Télen a leggyakrabban látható madár a kanadai lúd – méltóságteljesen nehézkes a földön, de tizes, huszas V-alakú csapatokban elegánsan repülnek az égen. Szeretik a vidéket, ahol élek: sok errefelé a tágas gyep és a kisebb-nagyobb tó, különösen a gyógyszergyárak, nagyvállalati központok, kutatóintézetek és egyéb irodaépületek környékén. Ha szárnyra kapnak, károgásuk betölti a levegőt. Tavasszal feloszlik a csapat: a hímek és a nőstények párosodnak, és néhány hét múlva négy-hat fióka totyog a nyomukban. A kicsik bolyhosak és szürkék, és eleinte egyáltalán nem hasonlítanak a kanadai ludakhoz. Úgy tűnik, útban, isten tudja, hova, minden évben megálltak itt, aztán annyira megtetszett nekik a hely, hogy egész évre itt maradtak.
Nem mindenki örül nekik, mert látogatásuk látható nyomot hagy a dísztavak partján: a gondosan ápolt gyepfelületek sok száz madár után nem igazán csábítóak. Így az e világi hatalmak intézkedtek, hogy megakadályozzák a kegyhelyek megszentségtelenítését. Az üzleti világ előállt a megoldással: a Goosebusters nevű céggel. (Lefordíthatatlan szójáték, a Gostbusters – Szellemirtók címen híressé vált filmre utal, de ‘ghost’ – szellem helyett itt ‘goose’ – lúd az áldozat). Kis teherautóval körbejárják a ludak kedvelte helyeket. Nem tudni pontosan, mit csinálnak, de úgy hírlik, fogamzásgátlóval átitatott madáreledelt szórnak ki. Akármi is az igazság, a következő tavasszal jóval kevesebb madárfiókát látni. Nőstény és hím még mindig párzik, de mintha csak kétségbeesésükben tennék, és nem jár a nyomukban szürke bolyhos fiókacsapat.
Belekontárkodhatunk a természet rendjébe, felborítva a madarak szaporodási szokásait, csupán a gyep kedvéért? Azt hiszem, nem.
