Kedves Kelemenem!
Most, hogy a hó, a fagy és a setétség – melyet napfogyatkozás is súlyosbíta – fogságából kiszabadulván nagyokat kortyintunk a tavaszias levegőből, nem hisszük, hogy a zord idők valaha is visszajőhetnek, holott elegendő a kalendáriomra tekinteni. Még csak Boldogasszony havában járunk. Ahogy a régiek mondák: nem eszi meg a kutya telet.
Azt a temérdek havat azonban, mely karácsony olta felszaporodott, a szakadatlan fújó déli szél mind felolvasztá, hogy csupán az árnyékos zugokban maradt egy-két hólapdányi belőle, mire azonban levelem a Kied kezébe kerül, azok is eltűnnek. (Bár lehet, hogy akkorára újra hideg és hó leszen. Honunkban az idő mind gyorsabban változik, a posta meg egyre lassabban jár. Hol vagynak már azon szép idők, midőn postakocsival 30 óra alatt Budáról Bécsbe ért a levél? Manapság három napig is utazgat egy anzix Pest és városunk között.)
Ablakunk előtt a tuják, melyek mint aggok görbültenek a hóteher alatt, s amelyeken az őszapók kutakodtak élelem után ama szigorú napokban, amint meg is írtam Kiednek, tegnap olta szépen felegyenesedének, s kapunk – melynek ütközőjét úgy fölszítta a fagy, hogy pajszerral kellett megemelni, másként nem kattant helyére a zár nyelve – most nyílik-zárul, mint a parancsolat.
Ám hiába próbálunk örvendezni a jó időnek, hogy kezünkbe nem üt bele a hideg, és orcánkat sem csípi pirosra, s hogy lassabban forog a gázóra kereke, szívünket aggodalom szorítá: e néhány nap alatt tengerré lett a határ, a föld már egy iccényit nem képes beinni, úgy eláztaták a tavalyi esők. Utoljára akkor volt ennyi rengeteg víz az Alföldön, mikoron a Kied apja világra jöve. Na, jól kiválasztotta az idejét szegény, mondhatom, kereshetett volna jobbat is magának.
Azon a tavaszon, a születése előttin költöznünk kelle, mert apámat, a Kied öregapját áthelyezték a szomszéd községbe. Minden bútorunkat társzekerekre rakták, és egész karavánnal indulánk ama helységbe. A faluból kiérvén kitárult előttünk a határ. Háromesztendős se voltam, mégis jól emlékszem ama infernális látományra. Nem látszott, hol az út, hol az árok; sehol a parcellák máskor zöldellő csíkjai, csak víz és víz és víz vala mindenütt. Mink az első szekéren ülénk anyámmal a bakon, a kocsis mellett. Megbújtam közöttük, és a félelem vaspántja szorítá torkomat, a lovak térdig gázoltak a vízözönben, a kocsik kerékagyig merültek meg benne, s én attól rettegék, hogy a következő pillanatban kocsistól-mindenestül elnyel minket az ár. Anyám megsejté félelmem okát. Ne félj bogaram, a lovak nem térnek le az útról, tudják a járást.
Óhajtnám erősen: bár tudnánk mink is, és el ne tévesztenénk soha.
Ezt kívánja Öcsémuramnak is a Kied
édes Nénje
(illusztráció: Scheiber Hugó | Hajó)
