HAGYMALEVELEK

Kedves Öcsémuram,

régolta nem írtam Kednek, de hozzánk ugyan bejött a Tél, amivel még megvalánk, hanem itt is maradott, s volt véle annyi bajunk, hogy Kánikulában sincs több. Ha kinéztünk, tündérvilágot látánk: a köd puha takarója bebugyolált erdőt-mezőt. Fehér ködmönt viseltek a fák, s rajtuk szironyozott mustrák: pintyek, cinegék tarka csapatja. Egy-egy didergő nyírfa zúzmarafátylat öltött, s az ótemplom megetti tuják nászmenetével együtt várta a vőlegényt.
Aki szegény azonban kiszorult az utcára – s bizony vala ilyen elég –, annak nem tündérmenyasszonya, de könyörtelen hajcsárja lett a tél. Midőn az újgazdagok vadonat Mercédeszének ajtaja is befagyott a hidegtől, az utcán kóborló szegény hiába teszen újságpapirost bélésnek a lajbija alá, s ha lelt is pálinkás üvegre a lim-lomok között, az biza csontszáraz, egy korty sem maradt benne, hogy felmelegítené.

Kergette az éhség is, nekitámasztotta hát rozsdás biciklijét – ha volt neki – a panelkaszárnya sarkánál álló konténernek, és durkálni kezdett a szemétben. Nem vetette meg a penészes kenyeret, és a sokadnapos szárma, mit műanyagzacskóban hajított szemétre a boldog, kinek a hét mindenik napján van mit ennie, néki ünnepi lakoma. Komótosan falatozá a fagyos töltelékeket a kukának dűlve, majd zsíros ujjait a nadrágjába törölvén folytatta a guberálást, a bicikli kormányán lógó szatyorba süllyesztve spárgát, drótot, fületlen bögrét, kolbászvéget, kőkemény sajtdarabokat. Gyakran látom, kis alacsony emberke – ugyanarra jár, amerre én –, bár nincs bizonyosságom, hogy mindig ugyanaz a személy toszítá a rozsdás biciklit; a kukázóknak nincsen arcuk, amiről megismerszenek. Én látom, sőt, ismerni vélem őt, de ő átnéz rajtam, s azt gondolám: nem láthat engem. Átment a tükör túloldalára, ahonnan vissza nincsen út.
A guberálók zimankóban is járták a várost, a vereshajú koldust azonban, kiről írtam Kednek, hogy öregasszonyokat zavarásza adományért a templom előtt, adventben láttam utoljára. Kimosakodva, megberetválkozva, tiszta, meleg gúnyában fényes nappal iszánkodott az olvadó jégen, de nem csak úgy vaktában csellengett; az én hajléktalanom (aki tán nem is hajléktalan!) ruganyos léptekkel ment valahova. Azt gyanítám, valami menyecske udvarlására indult, s tán ott is maradott nála, mert azolta – bár már túl vagyunk nehezén, múlóban a tél – színét sem látom.
Higgye el Öcsém, ez nem fantazmagória, vagyon ilyen is a nap alatt. A minap olvasám, hogy a szomszéd városban egy nyugdíjas asszonyság megszánván a lépcsőházakban tanyázó, pinceablakban kolduló szerencsétlent, hazavitte magához. Megfürdette, elholt urának ruháiba öltöztette, etette-itatta, még tán babusgatta is, és cserébe csak azt kérte tőle: segítene behordani a tűzrevalót, ám a szerencsés flótás megkötötte magát, nem dolgozni jöttem ide, mondá gőggel, mint ama híres gúnyversben a Költő, s ígéri: ha megjő a tavasz, egy percet sem marad tovább.
A napsugárok elolvasztják a jégcsapokat, langyos szél szárítja a földeket, ám ama zsírba fagyott töltött káposztát faló, arctalan ember képét semmi sem tudja feledtetni a Kedre sokat gondoló

édes Nénjével

illusztráció: Gulácsy Lajos | Gwinplayne

A sorozat további részei